A neológ zsinagóga visszhangzó csarnokát megtöltötték a hangok az Ora Jazz Fesztivál vasárnap esti zárókoncertjén. A két fellépés sokban hasonlított egymásra, hiszen mindkét meghívott művész egy-egy szólóhangszerrel játszott lassú, merengő muzsikát. A fő különbséget a hangszerválasztás jelentette, ugyanis a norvég Daniel Herskedal tubán, míg Canberk Ulaş a Kaukázusból származó dudukon játszott. Igaz, ma már a szólóhangszer sem szólóhangszer, mert mindketten elektronikus eszközökkel sokszorozták meg hangszerük hangját, ismétlődő motívumokat és előre rögzített hangokat építve a zenéjükbe.

Fotó: ORA Jazzfestival
A lassú dallamvezetésű muzsikát a különböző színekkel megvilágított csarnok látványa tette még hangulatosabbá. A fesztivál korábbi napjain elhangzott pörgős, lendületes zenék után a vasárnap esti koncertek nyugalmat, elcsendesedést és befelé fordulást kínáltak a közönségnek.
Daniel Herskedal innovatív hangszerkezelésével újraértelmezi a tuba hagyományos szerepét. Zenéjében a jazz szabadságát ötvözi a klasszikus zene szerkezeti kötöttségeivel, gazdag és tágas hangzásvilágot teremt. Költői érzékenységű művész, aki a belső folyamatok megragadásával képez hangzó folyamatokat, és ez a némileg monoton zenei áradás a hallgatóságot is magába szippantotta. Megjegyzendő, hogy pályafutása során a BBC Concert Orchestra megrendelésére is komponált műveket, filmzenéket készített, és két Spellemann-díjat nyert.

Fotó: ORA Jazzfestival
Hasonló zenei élményt kínált Canberk Ulaş koncertje is, aki a duduk kifejezőeszközeinek határait tágítja. Játékában a hagyományos technikák finoman adagolt elektronikus elemekkel egészülnek ki. A hagyomány és a kísérletezés határmezsgyéjén mozgó zenéje ugyancsak elmélyülésre és önvizsgálatra hívta a hallgatóságot.
Ulaş a koncerten elmondta, hogy örmény dudukmesterektől tanulta a hangszer kezelését. Különösen fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy török zenészként egy örmény hangszeren, örmény játéktechnikával muzsikál. Mint elmondta, Törökország és Örményország viszonya konfliktusokkal terhelt, a zene azonban segíthet abban, hogy az emberek azt keressék, ami összeköti őket, és ne azt, ami elválasztja egymástól a közösségeket.

Fotó: ORA Jazzfestival
A művész azt is elárulta, hogy zenéje jobbára improvizatív, vagyis a hely szelleme és hangulata is meghatározza, milyen irányban bontakozik ki egy-egy kompozíció. A közönség a helyszínhez és a muzsikához illő áhítattal hallgatta a különleges hangszerből és a modern technika segítségével elővarázsolt hangokat. Egy alkalommal még a nézők énekét is beépítette az egyik kompozíciójába, sampling segítségével.
Canberk Ulaş a dramaturgiai fogásoktól sem riadt vissza. Koncertje végén belekezdett az utolsó darabba, majd elindult a színpadról, és a padsorok között sétálva folytatta fújta a duduokot. Ezután lassan elhagyta a termet, majd a zsinagóga kapuján is kisétált, miközben a hangszer hangja fokozatosan távolodott a hallgatóságtól. A közönség azonban nem engedte el ilyen könnyen, és tőle is kitapsolta a ráadást, ahogyan korábban Herskedaltól is.
Szokatlan élmény volt egymás után két ilyen lassú, ráérős koncertet végighallgatni, az általános nagy rohanásban azonban kifejezetten üdítő lehetett a váradi közönség számára ez az időt lassító, egyúttal kitágító zenei utazás. Ehhez képest maga az Ora Jazz Fesztivál sajnálatosan gyorsan véget ért, de legalább ismét változatos zenei élményeket és különleges előadókat kínált, a vasárnap esti zárókoncert pedig méltó lezárása volt a minőségi zenei programnak.

