A családi kör hangulatához hozzátartozott, hogy mind a tíz gyermek tanult valamilyen hangszeren játszani, ezért rendszeresen élő zene szólt a mi házunkban. Pál bátyám volt az, aki először elvitt engem a filharmónia koncertjeire, melyek nagy hatással voltak rám. Rendszeresen jártunk a hangversenyekre, s ez motivált engem abban, hogy elkezdjek zongorázni tanulni. Aztán elgondolkodtam azon, hogy komolyabban kellene ezzel foglalkozzak, így kerültem Kolozsvárra, a zeneiskolába.

– Kolozsvár egy vonzó hely, sokan ott maradnak a tanulmányaik befejezése után. Miért történt ez másképp önnel?
– Az eredeti tervem az volt, hogy zongoraművész leszek, de a korra jellemző különböző okok miatt az egyetemi felvételim nem bizonyult sikeresnek. Elvittek sorkatonának, a leszerelés után pedig 1986-ban visszatértem a szülői házba, Nagyváradra. Attól kezdve önkéntes alapon segítettem a kántori és orgonista szolgálatok alkalmával a székesegyházban. Egy idő után azonban távozott a kántor, ezért 1987-ben mint orgonista-kántort engem alkalmaztak helyette. Kicsit visszaugorva az időben, az 1970-es évek közepétől jártunk a testvéreimmel együtt hittanra a székesegyházba, ahol Fodor József tisztelendő úr – jelenlegi vikárius – volt a káplán. A népénekeket ő tanította nekünk, és nagy lelkesedéssel vettünk részt a gyermekkórusban, melynek ő volt az irányítója.

– Hogyan kell elképzelni a negyven évvel ezelőtti életet a székesegyházban?
– Negyven évvel ezelőtt sokkal többen jártak a székesegyházba, mint manapság. A kommunista ínséges időkben, a bezártságban az embereknek egyfajta menedéket jelentett a templom. Az ének- és zenekar hagyománya folyamatos volt, és ennek továbbvitelébe én is bekapcsolódtam. Elsősorban a kórust kísértem, de esküvőkön is közreműködtem. A zenekar önkéntesekből állt, amatőrökből és idősebb profi zenészekből.

– Mi történt a rendszerváltozás után?
– 1990-ben megnyíltak a határok, úgyhogy elhatároztam, hogy elvégzem a Liszt Ferenc Zeneakadémiát. Előtte egy évig előkészítőre jártam Szathmáry Lilla tanárnőhöz, és amikor 1991-ben felvételt nyertem, az akkori székesegyházi plébánossal, Matos Ferenc apát úrral megállapodtunk abban, hogy Budapesten végzem a tanulmányaimat, de hétvégenként továbbra is mindig Váradon leszek. Ez így is történt. Öt évig tartott a zeneakadémiai képzésem, ezért 1991 és 1996 között ingáztam Nagyvárad és Budapest között. De hasonló, mozgalmas, sok utazással teli időszak volt az is, amikor a doktori tanulmányaimat folytattam ugyanott 1998 és 2002 között.

– Milyen eredményekkel járt a végleges visszatérése?
– Számos emlékezetes eseményt említhetnék. 1995-ben megalapítottam a Schola Cathedralis Varadinensist. A szolgálatunkkal azokat az időszakokat töltöttük ki, amikor az ének- és zenekar nem lépett fel. Párhuzamosan működött tehát a két kórus. 1996-ban adtunk egy koncertet, és akkor kért fel Ari Éva tanárnő, kolleganőm, hogy a Partiumi Keresztény Egyetemen induló egyházzene-zenepedagógiai szakon oktassak egyházzenét és orgonát, illetve kórust is vezessek. Ez nagyot lendített a Scholámon, mivel a diákok besegítettek itt is. Változtak azonban az idők, és 2002-ben már nem mutatkozott akkora igény a Schola szolgálataira, ezért megalapítottam a Michael Haydn Kamarakórust. A Partiumi Keresztény Egyetemen tartottuk a próbákat, több időnk volt, és ennek meg is lett az eredménye.

Nagy előrelépés volt ez számunkra, a hangfelvételek alapján a kórust meghívták Budapestre rádiófelvétellel egybekötött koncertre és Salzburgba, Loretóba két alkalommal is. Feledhetetlen élmények ezek, a fellépések minden pillanatát élveztük. Ezzel párhuzamosan az orgonista tevékenységem is folytatódott.

– Aztán a Szent László Ének- és Zenekar vezetője lett...
– 2011-ben az elődöm, Balogh Mihály karnagy nyugdíjba vonult, így az a megtiszteltetés ért, hogy ennek a nagy múltú ének- és zenekarnak a vezetője lehetek azóta is. Ez egy óriási felelősség. Egyrészt azért, mert az egyházzene – kis túlzással fogalmazva – egy szentség. Másfelől pedig a liturgia szolgálata elsőrendű fontosságú, és a zenének a minél magasabb szintű előkészítése teszi teljessé a liturgiát.

Mindez pedig arra kötelezi az együttest, hogy a lehetőségekhez mérten a legmagasabb színvonalon szólaltassa meg a zeneműveket.

– Van-e kedvenc zeneszerzője?
– Az első számú zeneszerző szerintem mindenképpen Johann Sebastian Bach. Ha lehet, akkor Bachot minden egyes műsorba beillesztek. Nemcsak az orgonát illetően, hanem az
egész zeneirodalomban szerintem ő az alfa és az ómega. Nagyon változatos a repertoárja, ezért is alkalmas arra, hogy bármilyen koncerten játsszunk tőle darabokat. Kedvenceim még Liszt Ferenc és César Franck, akik szintén fantasztikus orgonaműveket hagytak hátra az utókornak. Ezeket a darabokat mindig élvezet játszani és hallgatni is. Manapság nagyon divatos zeneszerzők még Charles-Marie Widor és Louis Vierne, akik ugyancsak nagyszerű orgonazenéket komponáltak. Gondviselésszerű kiváltságnak tartom, hogy a székesegyház orgonájának felújításával nagyon bővült a lehetőségek tárháza. Sokkal több művet lehet előadni, sokkal autentikusabb a hangzás maga.

– Ön szerint mi lehet az oka annak, hogy manapság kevesebben jelentkeznek kórustagnak, mint régebben?
– Ahogyan évtizedekkel ezelőtt sokkal többen jártak templomba, ugyanúgy a kórustagok száma is lecsökkent, viszont akik jönnek, azok nagyon lelkesek. A kisebb együttessel is tudunk a liturgiákon úgy szolgálni, hogy az a híveknek felemelő lelki élményt nyújtson. Bizonyos szempontból ennek előnyei is vannak, mert nagyobb együttessel körülményesebb sok dolgot egyeztetni, a kamaraegyüttessel az egymásra hangolódás is könnyebb.

Szoktunk együtt kirándulni is, elmenni különböző helyszínekre liturgikus szolgálatot vállalni. Tavaly ősszel Csíksomlyón, idén februárban a Szegedi Dómban énekeltünk, áprilisban a budavári Nagyboldogasszony-templomban (ismertebb nevén Mátyás-templom) fogunk szolgálni. Annyira jól érezzük magunkat együtt, hogy senki sem panaszkodik a heti két próba miatt.

– Négy gyermekük van. Ők is örököltek zenei tehetséget?
– Hála Istennek mind a négy gyermekem örökölt zenei tehetséget, valamennyien tanultak zenélni. A négyből végül kettő lett hivatásos zenész, kettő pedig mérnök. Utóbbiak a tehetségüket más irányban kamatoztatták, de ők is azzal foglalkoznak, amit szeretnek. Feleségem, Krisztina a kezdetektől mellettem volt, és mindenben segített. Nemcsak a gyermekek nevelésében, hanem a szakmai életemben is tudott jó tanácsokat, ötleteket adni. A legnagyobb fiunk, László orgonaművész, jelenleg doktorandusz a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Második fiunk, Bence nagybőgőművész, háromévi győri filharmonikus zenekari szolgálat után felvételt nyert a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarába. Orsolya lányunk tájépítész, Budapesten kapott munkalehetőséget. Legkisebb gyermekünk, János Mihály mechatronikát végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd a végzettségének megfelelő munkahelyet is ott talált. Megbecsülik a munkájukat, kiegyensúlyozott, boldog az életük. Halálomig hálás leszek Istennek azért, hogy ilyen fantasztikus családdal áldott meg.