Kormányos László Nagyvárad krónikája című munkájában az olvasható, hogy az első nagyváradi magyar nyelvű előadást játszó kolozsvári színtársulat 1799-re támogató nélkül maradt. A teljes szétesés előtt álló Első Magyar Játékszíni Társulat Kelemen László által vezetett csapata 1799 telén Nagyváradon húzódott meg, és önerejére támaszkodva próbált megélni. A sanyarú helyzetbe került társulatot 1799 márciusában karolta fel Rhédey Lajos. Ahogy a kor jeles színházi embere, Kelemen László naplójában fogalmazott: „A végső pusztulástól meg menteni kívánó Hazafiak ohajtásokra, Ezen Társaságot tulajdon Gondviselése és Igazgatása alá fogadta Tit. Rédey Rédey Lajos Úr 1799-dik Esztendőnek elején, és egész szorgalommal jórendbe szedvén azt, élelméről gondoskodva nevelte…”

A tizenhat tagú társulat elsősorban Nagyváradon játszott magyar és német nyelven, valamint Rhédey közbenjárására Debrecenben is. Fennállása alatt több száz előadást mutatott be a társulat. Rhédey azonban néhány hónap múlva elállt a társulat támogatásától. Kelemen László így emlékezett vissza erre naplójában, amelyet gyakran idéznek a színháztörténeti kiadványokban: Rhédey Lajos „némely nyughatatlan Tagoknak Makrantzos furfangságok végett terhes foglalatossága miatt megunatkozván a Társaságot Augusztusban végképpen oda-hagyta és élőbeni tévelygő Sorsára juttatta”.

Kelemen László azonban még ugyanannak az évnek a decemberében féltucatnyi társával újjászervezte a társulatot. Bár mindent megtettek a fennmaradás érdekében, a társulat 1800 nyarára végleg feloszlott.

A Sándorffy-korszak

1800 után mintegy másfél évtizedig csak szórványos színházi események zajlottak Nagyváradon. 1813-tól a nagyváradi színházi élet szervezését Sándorffy József vette kézbe, aki 1804-től Bihar vármegye főorvosa volt, és aki ugyancsak jelentős karitatív
tevékenységet fejtett ki, emellett élete végéig praktizált. Ő 1814 februárjában átvette a debreceni társulat felszereléseit, és megszerezte a fellépési jogokat is.

A társulat főigazgatója Rhédey Lajos volt, de a truppot lényegében Sándorffy irányította. Az ő nevéhez fűződik az első nagyváradi magyar színházépület kialakítása is. 1818-ban megvásárolta Rhédey főispán nagyváradi házát. Dr. Indig Ottó irodalom-, sajtó- és helytörténész azt írja, hogy az ingatlan a régi sóház és a kapucinus rendház között volt, a későbbi nagypiac-tér szomszédságában, Sándorffy ott alakította ki az állandó színházat.

Sándorffynak nem volt nagy vagyona és komoly mecénás hiányában nem lehetett fenntartani ezt a költséges tevékenységet. Az 1810-es évek végén a társulat egyre többet játszott Debrecenben és Aradon, de anyagilag ez sem jelentett megoldást. Sándorffy 1821-ben már annyira rosszul állt anyagilag, hogy tárgyalásokba kezdett a színügyi vezetés átadásáról, de nem akadt megfelelő jelentkező. Sándorffy József adósságai egyre csak nőttek, majd megbetegedett és 1824-ben elhunyt, ez megpecsételte társulata sorsát.

Az első színházépítési terv Sándorffy József halála és társulatának felbomlása miatt az önálló magyar nagyváradi társulat megteremtésére tett erőfeszítések megakadtak, mert a fenntartási költségeket a város nem vállalta, és nem akadt a színház ügye iránt elkötelezett, anyagi áldozatokra is kész mecénás sem.

Kormányos László már idézett művében feleleveníti, hogy a város polgársága és a vármegyei nemesség azonban hiányolta a folyamatosan működni tudó társulatokat, ezért az 1820-as évek közepén mozgalom indult egy önálló városi színház megalapítása érdekében.

A közadakozás 1826-ban kezdődött, a siker reményében bevonták a vármegyét. 1827 júniusában megalakult az ügyet kézbe vevő vármegyei bizottság, mely felvette a kapcsolatot a városrész földesurával, a római katolikus püspökséggel, javaslatot tett a színház épületére és meghatározta az építkezés költségeit. A bizottság a város tulajdonában lévő Fő utcai Apolló csapszéket nézte ki erre a célra, amelyet át akartak alakítani. A tervek szerint az átépített épület hátsó traktátusában megmaradt volna a vendéglő, elé épült volna fel a színház. Csakhogy Lajcsák Ferenc püspök, a város földesura megtagadta a színház építésének az engedélyezését, még a helytartónál is közbenjárt a terv ellen.

A vármegye éveken át próbálta elérni a célját, folytatta a megkezdett gyűjtést is, de a konzervatív főpapot nem lehetett meggyőzni. Emiatt Nagyvárad nem került be az ország színházépítő városai közé, az egyetlen lehetőség számára a vendégtársulatok fogadása maradt, amelyek ekkortól az Apolló csapszékben is felléptek. 1848-ig sok vendégtársulat megfordult a városban, legfőképp Kolozsvárról.

Színház a forradalom idején

A reformkor két legfontosabb célkitűzése a nemzeti függetlenség és a polgárosodás elősegítése volt, és megérlelődött az Ausztriától való elszakadás gondolata. A nemzetté válásnak ebben a heroikus korszakában véglegesen győzött a magyar nyelvűség mind a közéletben, mind az irodalomban, mind pedig a művészetekben – írja színháztörténeti munkájában Kelemen István.

A sajtó mellett a színház terjesztette a leghatékonyabban a reformkori eszméket. Hazafias tettnek számított a színházba járás, a vándortársulatok egymást túllicitálva játszották ki a cenzúra éberségét, és terjesztették a forradalmat érlelő eszméket. Az
1848–49-es forradalom és szabadságharc megkövetelte a kor szelleméhez igazodó színházat. 1848 nyarán Gócs Ede társulata lépett fel az akkor már álló, eredetileg vásári bódénak épült Rhédey-kerti arénában, ahol egyébként még az 1850-es években is voltak előadások.

Késő ősszel Döme Lajos vándortársulata jött Váradra, de már elég rendszertelenül játszott a bevonulások miatt sűrűn cserélődő tagokkal. Ebben az időszakban Prielle Kornélia, a korszak kiemelkedő színésznője is fellépett Váradon.

1849 eseményei véget vetettek a váradi színi előadásoknak. A férfiak bevonultak katonának, a Zöldfa termében a foglyokat helyezték el. A szabadságharc leverése után a Fekete Sas fogadóban tartották fogva Görgey Artúrt és a cári sereg fővezére,
Paszkevics is itt szállt meg. Ahogy Kelemen István fogalmazott: a zűrzavaros időkben hallgattak a múzsák.