– A közéletben élesdi helytörténészként és borászként ismert, kevesen tudják önről, hogy valójában Hegyköztótteleken született. Hogyan került a Körös-parti városba?

– Az első munkahelyem révén kerültem Élesdre. Hogy miként, az egy érdekes történet, ami bizonyítja azt az alapigazságot, hogy az ember életpályája egészen apró dolgokon változtathat irányt, jobbra vagy balra. De hogy jól vagy rosszul alakul-e ezáltal az életed, azt csak évtizedek múlva tudod meg. Amikor 1970 nyarán elvégeztem az építészeti technikumot, általában nem biztosítottak munkahelyet a számunkra. Utólag derült ki, hogy az első három helyezettnek mégis lesz állása az Élesd melletti, kesztegi cementgyár építőtelepén. Ha jól emlékszem, én a második helyen végeztem, így biztosra vettem a kinevezést. Igen ám, de közben – mint manapság is gyakori eset – egy jóval gyengébben teljesítő élesdi lány elfoglalta az egyik állást. Hármunk közül a másik helyet lovagiasan egy révi kolléganőnknek engedtük át. Így ketten maradtunk egy helyre, és a kollégával kellett eldöntsük: ki megy, és ki marad. Ő a gyufahúzást ajánlotta, amit én elfogadtam. Én húztam a hosszabb gyufát – így maradtam. Vele azóta sem találkoztam. Szerencsére a középiskolai internátusból több élesdi fiút meg lányt ismertem, így nem voltam teljesen ismerősök nélkül. Ők a vakációk után mindig mesélték, hogy a nyarat gyakran fürdőzéssel töltötték a Sebes-Körösön. Emiatt egy kicsit irigykedtem is, mert Tótteleken csak a kenderáztató „tavában” lehetett fürödni. Körülbelül egy hónapja tartózkodhattam Élesden, amikor Pusztai Pityu meghívott egy zenés (hanglemezes) házi bulira. Akkor ismertem meg a jövendő feleségemet is – de ez már egy külön történet.

– Évtizedeken keresztül az esküllői gyár munkaszervezési és bérezési osztályán dolgozott. Mindeközben mikor fordult az érdeklődése a helytörténet felé?

– Köztudott, hogy 1990 előtt még csak gondolni se nagyon mertünk helytörténetírásra. Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis az anyai nagyapám, Baumann Ferenc, aki Hegyköztóttelek pénztárosa volt, nagyon olvasott ember hírében állt. Azt nemrég tudtam meg: azt beszélték róla, hogy szántás közben fél kézzel fogta az eke szarvát, a másik kezében pedig egy könyvet tartott, és azt olvasta. Persze ezt valaki kitalálta, de az is lehet, hogy ebéd után a közeli fák árnyékában, pihenés közben olvasott. Ezt azért említem, hogy talán a gének is közrejátszanak. Amit valójában fontosnak tartok elmondani, az az édesapámról, Homonnai Andrásról szól. Ő, amikor 1942 októberében bevonult a magyar honvédséghez Székelyudvarhelyre, olyan nevelést és kiképzést kapott, ami bőven ráférne a mai fiatal legényekre. Életének erről a szakaszáról nagyon sok történetet elmesélt nekem, de ami fontos: erről naplót is vezetett. Különösen izgalmas, amit a németországi angol zónában katonafogolyként töltött. De ennél sokkal érdekesebb annak a kilenc börtönévnek a története, amit kommunistaellenes szervezkedésért kapott. Erről is leírt minden, filmbe illő drámai helyzetet. Én tizenévesen az említett írásain nőttem fel. Más könyvekben az ötvenes-hatvanas évek fordulóján nem bővelkedtem. Legtöbbet a régi szép falusi életről, szokásairól és nehézségeiről beszélt. Szerencsére Hegyköztóttelek monográfiájában ezeket sikerült átmentenem az utókornak. Talán itt jön be életem egyik legnagyobb hiányérzete, hogy ő az említett könyv kiadását már nem érhette meg. Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke lett volna rám, és minden addigi „bűnömet”, szófogadatlanságomat megbocsátotta volna.

– Közben a kertészet, a szőlő- és borkultúra is élete szerves részévé vált. E tevékenységek hogyan „kerültek képbe”?

– A szőlőheggyel még tótteleki gyerekként kerültem barátságba, amikor nagyanyám mindig magával vitt, amikor kötözni és kacsolni ment, hogy a szüretek élményét ne is említsem. Nagy barátságban voltam a szőlőtőkékkel, olyannyira, hogy az ültetvény minden tőkéjét, fajtáját pontosan ismertem. Élesdre visszakanyarodva, miután anyósom 1989-ben elhunyt, én vettem át a gazda szerepét. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire más helyzet az, amikor tőlem függ, hogy mi történik a szőlőben és a gyümölcsösben. Ez egy nagy felelősséggel járó állandó tanulás és tapasztalatszerzés. Igyekeztem autodidakta módon minél hamarabb megtudni, mit, mikor, hogyan és miért kell csinálni. Ezek közül a miért a legfontosabb. Ha a kertész nem látja át, hogy miért kell valamit, főként idejében és hogyan elvégezni, akkor nem lehet sikeres. A munkaszervezési osztályon, ahol dolgoztam, tettük fel ugyanezeket a kérdéseket, hogy miért éppen úgy csináljunk valamit, nem-e lehetne másként. Természetesen ilyenkor jöhetnek a saját ötletek is, amelyek, ha bejönnek, nagyon jók is lehetnek, és némi büszkeséget is érzünk ezért. Egy-egy jó termés – mind mennyiségben, mind minőségben – nagyon motiválhatja az embert. A borversenyeken elért eredmények is ezek közé sorolhatók. Megemlítem, hogy az ide vezető út nagyon rögös is lehet, hiszen a kezdeti évek sikertelensége elbátortalaníthatja a kertészt.

– Helytörténeti írásai számos kiadványban napvilágot láttak, például a Bihari Naplóban is. Mi motiválta a közösségépítő tevékenysége során, hogyan választ ki egy-egy témát, mennyi idő jut erre?

– Az utóbbi tizenöt évben sok adatközlőt kellett találnom könyveim megírására. A kilencven százalékuk már nincs az élők sorában. Ebből okulva rájöttem: amit nem írunk le, az előbb utóbb elvész. A mai, globalizálódó világ pedig egyáltalán nem kedvez a múlt feltárásának és megőrzésének. Ötven-száz év múlva élő utódaink kételkednek majd abban, hogy a régi leírt dolgok valósak-e egyáltalán. Én meg abban kételkedem már előre, hogy egyáltalán érdekelni fogja-e őket a múlt. A témát úgy döntöm el, hogy a közelemben lévő, félig-meddig ismert településeket választom. Ezzel kettős célom van: egyrészt van honnan találni adatközlőket, másfelől pedig híre megy a könyv megírásának és a bemutatóknak is. Eddig szinte telt házas bemutatóim voltak. Talán ennek is betudható, hogy mára egyik könyvből sem maradt példány, pedig lenne érdeklődő. Szerencsére a Hegyköztóttelek- és a Feketeerdő-monográfiák olvashatók digitalizálva az interneten. Ahogy korosodik az ember, az ötletekből nem fogy ki, de a megvalósításnál azt érzi, hogy állandó időhiánnyal küzd. Persze ez valamelyest a kerti munkák rovására megy… Valójában akkor van baj, ha a feleség nem díjazza a kutatási tevékenységet. Nálunk ez a kezdeti időben fennállt, de mára már lecsillapodtak a kedélyek. Nagyon hátráltat ugyanakkor az internet kezelésének hiányos ismerete. Olyan szerkesztésekre, ahol kivetítik az előadás szemléltetését képekkel és mellé írt szöveggel, nem is mernék vállalkozni.

– További tervek?

– Most az Élesdi Református Egyházközség történetét írom. Ez egy körülbelül száz-százhúsz oldalas kiadvány lesz. Már minden adat megvan, sok képpel, csak éppen „tető alá” kell hoznom. Több mint tizenöt éve rögeszmésen keresem az élesdi Batthyány–Bethlen-kastély építési évét. Bár tudtam, hogy hol találhatnám meg (szerz. megj.: az ausztriai Mattersburgban/Nagymartonban), de német nyelvtudásom hiánya és a távolság nem kedvezett, hogy vállalkozzam erre. Azonban szinte csodával határos módon megismertem az élesdi gyökerekkel rendelkező dr. Szabó Réka nyelvészt, aki bevállalta a kutatást. Talán azért is, mert őt is érdekli a kastély múltja. Meg is találta az építési évet, ami biztosan 1784–85, több mint huszonöt-harminc évvel korábban, mint eddig vélték. A lefényképezett, körülbelül 8–10 ezer oldalnyi irat (az élesdi uradalom levéltári anyaga) nagyon sok lehetőséget kínál a további helytörténeti kutatásokra és írásokra.