Elmondása szerint nem a vereségtől vagy a gyengébb szerepléstől tartott, hanem attól, hogy szembesülni fog saját valódi potenciáljával, és ez a gondolat bénítóan hatott rá. Popovici még repülőjegyet is keresett, és arra kérte édesapját, hogy közölje a stáb többi tagjával, nem fog versenyezni. „Nagyon rosszul éreztem magam, nem hittem, hogy végig tudom csinálni” – mondta, hozzátéve, hogy a családja és a barátnője támogatása nélkül talán tényleg feladta volna.

A belső küzdelem végül győzelemmé nemesült, Popovici nemcsak rajtkőre állt, hanem meg is nyerte a 200 méteres gyorsúszást. Ennek ellenére úgy érzi, nem az aranyérem a legnagyobb eredmény: „Sokkal büszkébb vagyok arra, hogy képes voltam összeszedni magam, és elindulni a selejtezőben. Onnantól lépésről lépésre haladtam, és végül megcsináltam.”

A barátnőjével, Taisiával való beszélgetés is kulcsszerepet játszott abban, hogy végül mégis rajthoz állt. „Megkérdeztem tőle, Taisia, ha hazamegyek, csalódni fogsz bennem? Ő azt felelte, hogy nem, neki csak az a fontos, hogy boldog legyek. Rámutatott, hogy valószínűleg csak magamat félek cserbenhagyni.”

Popovici azt is elárulta, hogy edzője, Adrian Rădulescu ugyan nem örült a visszalépés gondolatának, de nem akarta rákényszeríteni semmire. „Régen lehet, hogy kapott volna az ember két pofont egy ilyen kijelentésért, de ma már más világ van. Az edzőm megértette, mennyire rosszul érzem magam, és nem akart erőltetni semmit.”

A szingapúri világbajnoki cím tehát nemcsak sporttörténeti jelentőségű Popovici pályafutásában, hanem emberi értelemben is mérföldkő. „Kicsi koromtól kezdve harcos vagyok, versengő típus, és végül nem tudtam volna együtt élni azzal, ha nem adok legalább egy esélyt magamnak” – mondta.