Tóth Gábor
Örömteli, hogy a filharmónia az utóbbi időben ismét teret ad alkalmanként a kamarazenének, meghívott vagy fellépni ajánlkozó együttesekkel. Nemrégiben egy kolozsvári vonósnégyest hallhattunk itt, most pedig egy kisinyovi-váradi fiatal triót – hátha ennek nyomán lassanként majd helyi szakmai erőforrásokból is kedvet kapnak néha hasonlót „elkövetni” itteni zenészek is. Bár már korábban bemutattuk a három fellépőt, mondjuk el ismét, hogy a Moldo Crescendo évről évre értékes fiatal komolyzenészeket mozgósító projektet immár hetedik évad óta kezdeményezi a 29 esztendős Marcel Lazăr, aki jelenleg a Bécsi Zeneművészeti Egyetem mesteri szakos hallgatója. A molto crescendo zenei kifejezés „moldo” moldovaiasítása utal Lazăr hazájára, a crescendo szó pedig az arra irányuló törekvéseik kiterjesztésére, hogy az értékes komolyzenét egyre szélesebb körben népszerűsítsék. Lazăr két kamarapartnere most moldovai honfitársa, a 26 éves Dan-Iulian Druțac, a madridi Reina Sofía Zeneművészeti Főiskola hallgatója, valamint a 21 éves váradi Jan Sekaci, a berlini Barenboim-Said Akadémia növendéke volt. Műsorukat egyébként Bukarestben és Kisinyovban is bemutatják ezen a héten.
Aktuális zenei békeprotestálása mellett igazán fiatalos lendülettel, üdítő muzsikával hívta fel magára és ezzel együtt a kamarazene értékeire most a figyelmet ez a három huszonéves fiatalember. Valamit érezhetett a nagyjából 70 főnyi közönség is azokból a pozitív energiákból, amik itt felszínre kerültek a színpadról, hiszen sok tételközi lelkes tapsot követően a koncert legvégén már állva szólt a vastaps, hátha valami ráadás is kerül, de nem került, hiszen így is kétszer negyven percben négy mű szerepelt terítéken egy 10 perces szünettel elválasztva. Beethoven ún. Geistertriójával (op. 70, no. 1) kezdődött a műsor (a Geist/Szellem jelző itt Czernytől eredeztethető, aki Hamlet apjának szellemét megidézőnek találta e mű II. tételét). Ezt Grieg modálisabb borongásba hajló romantikájú Andante con moto különálló tétele követte. Szünet után Sosztakovics 2. zongoratriója (op. 67), majd Haydn ún. „Cigány” triója szólt (no. 39, op. 82/2, a jelző korabelileg divatosra stilizált magyaros cigányzenei áthallásokra utal a záró rondóból).
Az előzetesen meghirdetett sorrend a kronológiailag adekvátnak tűnőhöz képest egy permutációnyit változott tehát. Ezt konferálták, és a műsorlap is jelezte. Végülis a kezdésnek szánt Haydn-darab hangulati megfontolásból a program végére került – a fiatalok talán úgy érezték, hogy finom hangsúlyeltolással nem háború ellen, hanem béke mellett kell zárni ezt a műsort, tehát nem Sosztakovics groteszk-megszállott haláltáncával (ami egyébként is a holokauszt borzalmaira rezonálva íródott), hanem inkább egy békebelibbnek vélt időket idéző kifinomultabb rokokó szalonzenével, s a már említett cigányos rondóval, amit végül önfeledt körtánchoz illően fokozatosan be is gyorsítottak a zenészek. S ha már tempókról szólunk, általánosságban is elmondható, hogy fiatalosabb lendületet választottak a többi műhöz is. Szimpatikus volt még, hogy a trióból „legidősebb” (és ebből adódóan zeneileg hármuk közül legérettebb) 29 éves zongorista haladt legkevésbé a technikával, mert bár neki volt a legtöbb lapoznivalója, a korszerűbb tablet helyett épp ő olvasott hagyományos kottából.
Jó volt látni-hallani, hogy három huszonéves fiatalembernek művészeti, emberi tartalmakat illetően egyaránt van gondosan közösre hangolt mondanivalója, amiért szakmailag hajlandó időt és energiát szentelve nagy elődök ma is aktuális üzeneteinek mélyére ásni, ráadásul inspiráló, hogy értékes elfoglaltságként, hivatásként együtt munkálkodik ez a három fiatal zenész minőség példaértékű felmutatásán. Talán csak annyit lehetne elmondani még, hogy érdemes lett volna a nagyszerű technikai kivitelezésen túl még tartalmilag is legalább ugyanannyi szakmai figyelmet és fegyelmet szentelni Beethoven és Haydn klasszikus trióira is, mint a fergetegesen sikerült Sosztakovicsra.
