A váradi vár szombat esti nagyszínpadi programja a magyar könnyűzene elmúlt harminc évének két, egymástól radikálisan különböző világát kötötte össze. Az egyik oldalon Ganxsta Zolee és a Kartel, a kilencvenes évek tesztoszteronszagú gengszterrapjének túlélői, a másikon Dzsúdló, a TikTok-generáció érzékeny, melankolikus pophőse állt.
Ganxsta Zolee fellépése olyan volt, mint amikor az ember újranéz egy régi akciófilmet, amit kamaszként még véresen komolynak hitt, de negyven fölött már inkább mosolyog rajta. A Kartel színpadra állásában volt valami szerethető anakronizmus. A Szerb határ felé vagy A jó, a rossz és a Kartel még mindig működik bizonyos közegben, ők csápoltak és szövegeltek az előadókkal közösen az első sorokban.
Fotó: Festum Varadinum
Csakhogy az idő nem kegyelmez a pózoknak. A nagypapakorból visszaintegető gengszterkedés néhol már önmaga paródiájává vált. Ahogy a színpadon őszülő zenészek keményfiút játszanak, miközben a közönség soraiban apukák emelik a nyakukba a gyerekeiket a „Bumm a fejbe!” alatt, az egyszerre volt abszurd és megható, és jelezte, hogy a Kartelből az évtizedek során családbarát nosztalgiaattrakció lett.
A Keleti oldal – Nyugati oldal, az OJ Bond vagy a Dől a lé alatt a közönség együtt mozgott és rappelt a zenekarral, és a Rossz vér Deák Bill Gyula-feldolgozás is hozta azt a mocskos rock’n’roll energiát, amit egy szabadtéri fesztiválközeg megkíván.
A két nagyszínpadi fellépő között a vár belső udvarának kisszínpadán a váradi Globus zenekar vitt vissza a váradi magyar könnyűzene múltjába, a Romanos pedig a Ramones együttes elementáris punkzenéjét idézte fel.
És aztán este negyed tízkor a nagyszínpadon jött Dzsúdló, aki a Karteltől eltérően abból építi karrierjét, hogy nem akar keménynek látszani. Az ő színpadi jelenléte nem dominanciából fakad, hanem sebezhetőségből.
A koncert hosszú harangkondulással indult, majd berobbant a metálos hangszerelésű Presso, és máris azzal a jóleső érzéssel töltött el, hogy itt nem steril rádiópop fog elhangzani. A másodikként elhangzott Túl sok a tune című dalnak szintén nagyon jót tett a kemény rockos hangszerelés. Dzsúdló koncertje nem a látványról szólt, noha a tűzcsóvák és a háttéranimációk vizuális élményt is kínáltak, de a középpontban a dalok maradtak. A koncerten elhangzott dalok: az Egyszerű, a Hajnal, a Sötét, a Keringő, a Virágok, a Függő, a Tavaly télen, a Ha eddig nem kellettem stb.
Dzsúdló dallamvezetése emlékeztet Azariah világára, de ez nem utánzás, hanem ugyanannak a kulturális közegnek a hatásos kifejeződése. Mindketten ráéreztek arra, hogy a mai könnyűzenében már nem a macsó póz az érdekes, hanem a bizonytalanság felvállalása.
Fotó: Festum Varadinum
És hogy mennyire ráérzett Dzsúdló a mai fiatalok érzésvilágára, azt jelzi a Festum Varadinumon is megfigyelt jelenség:
Amikor Dzsúdló megkérdezte, vannak-e ilyen fanatikusok a tömegben, a sikításból és a közös éneklésből érezni lehetett, hogy itt egy generáció hallja vissza saját hangját a színpadról. A koncert vége felé elhangzott Lej, Díva, Spanom és az utolsóként felcsendült Várnék című számok alatt a váradi vár már nem egyszerűen egy fesztiválhelyszín volt, hanem közös érzelmi tér.
Dzsúdló nemcsak profi előadó, de rendkívül szimpatikus fiatalember is, aki már azzal is belopta magát a váradi közönség szívébe, hogy bevallotta:
Összegezve elmondható, hogy nagyon jó hangulatot teremtettek a Festum Varadinum majálisának szombati fellépői. A Globus, a Romanos és Ganxsta Zolee koncertje nosztalgikus időutazás volt, Dzsúdló művészete pedig a jelen könnyűzenéje, amely nem a nosztalgiából, az elementáris dühből és az utcai keménykedésből, hanem a belső bizonytalanságból merít erőt. És bár a múltat illik tisztelni, szombat este a várfalak között egyértelműen a jelen győzött.
Fotó: Festum Varadinum
Dance
