D. Mészáros Elek
– Honnan indult el, milyen közösségi és családi háttérből a bihardiószegi Szabó József, akit nemrég a magyar kormány magas kitüntetésben részesített?
– Lokálpatriótának tartom magam, ahogyan elődeim is azok voltak, édesanyám felmenőit hét generációig tudtam visszavezetni. Egyszerű családból származom, gazdag, illetve kisparaszti őseim voltak. Tizenegy éves koromtól özvegyen maradt édesanyám nevelt a húgommal együtt, aki tanítónő, és szintén a faluban él. 1989-ben sikeresen felvételiztem az akkor még Alexandru Moghioroș név alatt futó, jelenlegi Ady Endre Líceumba, kémia-biológia szakon érettségiztem. Gyermekkoromban egy krónikus betegségben szenvedtem, sokat jártunk orvoshoz, ami némileg behatárolta pályaválasztásomat. Középiskolai éveim alatt már bizonyossá vált számomra, hogy orvos akarok lenni. A sors furcsa fintora, hogy a nyolcadik osztály elvégzését követően sikertelenül felvételiztem Nagyváradon az egészségügyi líceumba. Asszisztensnek nem voltam megfelelő, de orvosnak igen, első nekirugaszkodásra felvételt nyertem a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre, ahol mindvégig ösztöndíjas voltam. Sokat köszönhetek líceumbeli kémiatanáraimnak, Papp Lászlónak és Ciubotariu Évának, akik a szakma elitjeinek számítottak, de emberségükkel is neveltek bennünket. Fodor Ferenc és Oláh Ferenc is meghatározó szerteágazó érdeklődési körömet illetően, előbbi történelmet, míg utóbbi magyar nyelvet és irodalmat tanított. Édesanyám lelkipásztornak szánt, bár efféle elhívást sosem éreztem, ugyanakkor fontosnak érzem a vallás jelenlétét nemzeti önazonosságunk megtartásában.
– Az egyetem elvégzését követően hogyan alakult az élete?
– Tanulmányi eredményem alapján joggal reménykedtem abban, hogy szülőfalumhoz minél közelebb sikerül egy állást megcsípnem. Mindig is érdekeltek a molekuláris, genetikai, immunológiai, vagyis a védekező rendszerrel kapcsolatos tanulmányok. Ezen a területen szerettem volna elhelyezkedni. Végül Kolozsvárra kerültem, ott szereztem meg az újszülöttgyógyász szakosodást. 2007-ben Nagyszalontára kerültem, de valahogyan nem tudtam megbarátkozni az ottani környezettel. Az első adandó alkalommal dobbantottam. Még abban az évben sikeresen megpályáztam a megüresedett újszülöttgyógyász állást a margittai kórházba, ahol jelenleg is dolgozok. Közben a tanulást sem hagytam abba, letettem a szakterületemhez köthető főorvosi vizsgát. Második szakosodásként két évvel ezelőtt a gyermekorvosi diplomát is kézbe vehettem. Közben szakmai konferenciákon tartottam több előadást, három tudományos munkám nyomtatásban is megjelent.
– Helytörténeti tevékenységét is számon tartják. Miként került kapcsolatba a múltban való kutakodással?
– Ez egy hosszú folyamat eredménye. Magyarságtudatom adott volt, hisz ilyen közegben éltem, élek. Viszont a lokálpatriatizmusom lassanként formálódott, ami, látva a fiatalok elvándorlását, már nem annyira kézenfekvő. Az első behatás nagyszüleimhez kötődik. Volt nekik egy olyan asztaluk, aminek elforgatható volt a teteje, a titkos rekeszben tartották a nyilvánosság elől elzárt dolgokat. Rábukkantam régi könyvekre, kalendáriumokra. Még ma is jól emlékszem a Thököly Imréről olvasottakra. Nagy kincset jelentett számomra mindez, alig vártam, hogy nagyszüleimhez mehessek és olvasgathassak a régmúltról. Negyedik vagy ötödik osztályos lehettem akkoriban. Aztán a következő inspirációt a rendszerváltás hozta meg, amikor már sokkal könnyebben hozzá lehetett jutni történelmi, illetve helytörténeti munkákhoz. Középiskolás koromban Tavaszi Hajnal volt az Ady Endre Líceum könyvtárosa. Látva érdeklődésemet, elhalmozott olvasnivalóval. A már említett Fodor Ferenc és Oláh Ferenc tanáraim különleges pedagógusok voltak, a kötelező napi lecke mellett olyan ismeretek is átadtak, melyek tovább csigázták a történelem iránti érdeklődésemet. Ebben a periódusban még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy mélyebben beleásom magam a helytörténészetbe, pusztán nemzetem történelmét ízlelgettem. Majd később kezdtem el a közvetlen környezetem, az Érmellék múltjával foglalkozni. Marosvásárhelyen eltöltött egyetemi éveim alatt, majd pedig Kolozsváron mélyedtem el a kutatásban. Ennek első eredménye a 2003-ban megjelent Bihardiószeg monográfiája. Aztán egy hosszabb szünet következett, a hivatásom és a különböző képzések lefoglaltak.
– A szünet egyben azt is jelenti, hogy a történetnek folytatása van. Mikor kanyarodott vissza ismét a helytörténeti kutatás területére?
– Valójában nem is szünetről van szó, mindössze az intenzitás lassult. 2013-ban a helyi önkormányzat anyagi támogatásával kiadásra került Bihardiószeg határtérképe. 2017-ben a kolozsvári Művelődés havilap a diószegi származású Balla Sándor szerkesztő révén felkért, hogy az Érmelléket bemutató lapszámmellékletet állítsam össze. Ugyanebben a folyóiratban egy nagyobb lélegzetvételű tanulmányom is megjelent Szent korona az Érmelléken címmel. Ezt a munkámat elküldtem Pálfi Gézának, aki a magyar Szent Korona kutatócsoportnak volt a vezetője. Olyannyira pozitívan véleményezte a munkámat, hogy a 2019-ben megjelent, a Szent Korona kutatását összegző kötetben két helyen is hivatkozik rá. Néhai Borbély Gábor helytörténész a szőlészet és a borászat múltjának a feltárása felé terelgette az érdeklődésem. 2022-ben a debreceni önkormányzat támogatásával mintegy 500 oldalas kötetben jelent meg az Adatok a bihari Érmellék szőlészeti-borászati történetéhez című trilógia első kötete. Hosszú ideig az érmelléki gazdaság története volt a kedvenc kutatási területem, de egy idő után a helyi legendáriumok felé is nyitottam. Rájöttem, hogy ez nagyon fontos a kistérségi identitástudat megerősítésében. Ennek a szándéknak a szüleménye lett a 2018-ban megjelent Ismeretlen Érmellék első kötete, rá négy évre pedig megszületett a szintén erre a témára fókuszáló második kötet is.
– Hogyan látja, átszivárgott-e a múltból a román történetkutatás részéről némi gyanakvás, előítélet az iránt a ténykedés iránt, amit folytat?
– Ez az időszak szerintem már elmúlt, legalábbis nem számottevő. Román kutatók irányából is van érdeklődés magyar forrásanyagok iránt, a nyelvi korlátok jelentik a legfőbb akadályt, nem pedig az előítélet. Több olyan fiatal román történészt ismerek, akik nyitottak a múlt reális feltárása iránt. A nemzeti romantikus történelemszemlélet főleg a közgondolkodásban van még jelen, sikeresen beégette a kommunista rendszer.
– Sokrétű kutatásai közül mi az, amire a legbüszkébb?
– Az én nevemhez köthető Irinyi János és testvére, József, valamint lánytestvére, Antónia keresztelési bejegyzésének a felkutatása a bihardiószegi görög kereskedők ortodox anyakönyvében. Majd a későbbiekben tértek át a református hitre. Családnevük is változott a nemzedékek során, az anyakönyvben még Irimiként szerepelnek. Az ortodox anyagkönyvezés a család valamikori görög eredetére utal. A görög kereskedők meghatározás sem teljesen helytálló a magyar történetírók részéről, ugyanis nemzetiségi összetétel szempontjából egy heterogén közösségről beszélhetünk. A görögök mellett közösségalkotók voltak a makedón románok, albánok, egyszóval balkáni közösségről lehet beszélni, amely ugyanakkor már a 18. század végén egy erős magyar indentitással rendelkezett. A vallásuk ugyan ortodox volt, de a szertartást magyarul tartották. Kiss Pál honvédtábornoknak nemrég állítottunk emléktáblát Bihardiószegen. Ő is „felfedezettjeim” közé tartozik. Falusfelünk, büszkeségünk, az ő családja volt a görög ortodox kápolnának az utolsó fenntartója. Családfáját meglehetősen részletesen sikerült felgöngyölítenem, szülői házának is nyomára bukkantam. Vak tyúk is talál szemet alapon bukkantam rá egy írásra, amiben Szendrey Emília immár idősen, 1923-ban diktálta le élettörténetét. Ebben megemlíti, hogy Szendrey Júlia gyakran megfordult náluk Szalacson. Innen datálódik érdeklődésem Petőfi Érmelléken való tartózkodása iránt. A költő nem két alkalommal járt az Érmelléken, ahogyan az közismert, hanem háromszor járt errefelé. 1846 novemberében Nagykárolyból úton volt Pestre. Közben Debrecenben találkozott Erdélyi József teológiai tanárral, akinek meghívására szüretre indult Szentimrére. Ennek a találkozásnak három vers lett az eredménye.
– Elmondta, hogy a térség gazdasági életéről megjelent trilógia folytatásán dolgozik, valamint az Ismeretlen Érmellék eddig napvilágot látott két kötete újabbal fog bővülni. Vannak-e további tervei?
– Két román nyelvű terjedelmes anyag magyarra fordítását tervezem, az egyik Diószeg török kori mindennapjaiba nyújt betekintést a váradi pasaság idejéből, a másik pedig az Ér folyó vízszabályozását ismerteti. Emellett az Érmellék vasútépítési történetét szeretném feldolgozni. A kuruc korszakkal is szeretnék foglalkozni, a Diószeg és Álmosd között lévő nyúzóvölgyi híres csatáról is vannak újabb adalékaim. Torinóban találtam meg a vesztes Petz ezredes portréját és családfáját.
– Végezetül arra lennék kíváncsi, hogyan fogadta a hírt, hogy a magyar kormány lovagkereszttel ismerte el munkásságát?
– Számomra ez egy nem várt kitüntetés, még álmomban sem gondoltam rá. Kapásból két-három olyan személyt is tudnék említeni, akik szintén megérdemelnék ezt az elismerést. Azóta is ugyanolyan „mellénnyel” kelek fel, mint annak előtte. Mindazonáltal örülök az elismerésnek, visszatükröződése annak, amit teszek. Ezt fogom tenni, amíg erőm bírja.
