Pikó Stefánia

„Jogosan tevődnek fel ezek a kérdések, főleg a bátorság kérdése. Az igazság az, hogy ahhoz a műfajhoz is kellett bizonyos fokú bátorság, amely által az ittlévők többsége ismerhet, hiszen családi előzmények, szakmai segítség, protekció és hátszél nélkül, egy budapesti körgangos házból, a Teleki térről fogtam a húrok pengetéséhez. Tehát sokkal korábban is felvetődhetett volna a kérdés. Úgy is válaszolhatnék erre – és ezzel meg is adom a hangot a ma esti beszélgetéshez –, hogy én igazából filmrendezőnek születtem, csak ezt senki nem tudta rajtam kívül” – fogalmazott Ákos Szilágyi Zsolt első kérdésére, mely a zene mellett az írással és filmrendezéssel történő kísérletezésre vonatkozott. Arra, hogy honnan a bátorság, nem tudott magyarázattal szolgálni, azt viszont elmondta, hogy az emberben dolgozik egy (lelki) energia, ami nem is a sajátja, hanem egy kapott energia, amelyet az embernek kordában kell tartania, mert amellett, hogy hegyeket lehet vele mozgatni, pusztításra is képes, így figyelni kell arra, hogy konstruktív módon legyen felhasználva. Miért ez a sokfajtának tűnő megnyilvánulási forma? – merült fel a kérdés, mire a zenész azt felelte: „ez ugyanannak az erőnek a különböző megnyilvánulási módjait jelzi, tehát ugyanaz az energia más műfajok kürtőjén keresztül tör a világba, mint a magma”.

A közönségtalálkozó során a vendégek a film készítéséről, a háttérmunkáról és a színészi feladatokról, megélésekről is beszéltek, melyeket csak akkor volna igazán érdemes részletezni, ha már mindenki számára elérhető lenne az alkotás. Ennek kapcsán Ákos elmondta, nem szeretné, ha az emberek ezt például a WC-n ülve néznék telefonról vagy hasonló, méltatlan körülmények között. „Jó, tudom, hogy maguk még nem csináltak ilyet, de én már csináltam, szóval azt nem akarom, amit én szoktam” – mondta. Az alig félórás film tempója – de nem csak – eltér attól, amihez manapság hozzászoktunk. Az első percekben a film a nézőt meghívja, felkéri erre a lelassulásra és elmélyedésre, ami a rendező reményében azt eredményezi, hogy a néző kap valamit az alkotástól, amelyben egyébként számos kiemelkedő színművész kapott szerepet. A szereplők: Papp János, Piros Ildikó, Nagy Mari, ifj. Vidnyánszky Attila, Trill Zsolt, Pápai Erika, Vecsei H. Miklós, Eperjes Károly, Pindroch Csaba, Sári Éva, Szász Júlia, Sára Bernadette, Tarsoly Dániel, Cseke Péter, Hábermann Lívia, Méhes László, Kubik Anna, Őri-Kovács Júlia. „Ha valami olyan történik ezen a filmvásznon, amivel a néző tud azonosulni, ha a novellában valami olyan történik, amire a saját sorsára tud reflektálni, magát találja meg vagy a szülei sorsát, vagy a körülötte hömpölygő, benne örvénylő problémák világára valamilyen reflexiót kap, akkor jó, ha meg nem, akkor nem jó… Bár valami ennél durvábbat akartam mondani, így is igaz” – fogalmazott az előadóművész.

A nagyváradi származású Cseke Péter színművész kihangsúlyozta, mindig nagyon jó olyan felkészült csapattal és rendezővel dolgozni, mint amelyik ezt a filmet létrehozta. Megjegyezte, sokkal nehezebb úgy játszani, hogy nincs nagy terjedelmű szöveg, nagyon pontosan kell fogalmazni és nagyon pontosan kell játszani, de van már ebben gyakorlata, ugyanis az eukarisztikus találkozó alkalmából készült filmet is Ákos álmodta és alkotta meg, és abban is volt egy kis szerepe, amit szintén nagyon élvezett.

A filmben a szereplők arcát hosszú másodpercekig mutatják kellemetlen közelségből. „Itt nemcsak arról van szó, hogy állni kell a kamerának ezt a merev tekintetét, hanem arról is, hogy be kell engedni a nézőt. A lelkébe lát az embernek ez a kamera. Aki sokat volt kamera előtt a színészeink közül, azok tartottak a legjobban ettől, mert ők tudták, hogy mi a kockázata ennek, hogy van tét. (…) Ők megértették azt, hogy ezeknek az embereknek az egész sorsát le fogjuk olvasni a tekintetükből. Nem a szemét látjuk, hanem a tekintetét, értjük, hogy ez minőségbeli különbség. (…) Az egyik tekintet végig kemény marad, a másik egyszer csak megkeményszik, aztán a nagy műmosoly lelohad az arcáról. Mert igazából az élet, amellett, hogy gyönyörű, mégiscsak tragikus, hiszen véges. Hitünk mondja azt, hogy utána valami következik. Azt nem fogjuk fel, hogy mindenki tudna ebben a teremben egy olyan élettragédiát mondani, amire talán az egész önképét felépíti. Tudják, miért? Mert minden élet tragikus, és az az emberi, hogyha ezt megértjük. (…) A görög mitológiában az istenek halandóknak hívnak bennünket, és irigyelnek minket, azért, mert a halandónak korlátos az ideje, az élete arasznyi repülés földtől a földig, minden tettének súlya van. Éppen az idő korlátossága miatt” – jelentette ki Ákos, majd a következőkkel zárta gondolatait: „Az életünk egy tragikus eseménysor, amiben, ha valami felcsillan – a remény –, akkor azért hálát kell adni. Én pedig most hálás vagyok, mert itt lehettem magukkal”.