A feldolgozást az teszi lehetővé, hogy nem önmagunkból merítünk. Azért hirdetem az örömhírt a koporsók mellett, mert meg vagyok győződve róla, hogy az igaz! Krisztus szenvedése és kereszthalála által engem is megváltott bűneimből, és annak következményétől, a haláltól. Ha Ő él, márpedig igen, akkor én is élni fogok, mert hiszek Őbenne. Az erőt nekem az adja, hogy úgy megyek a temetésre, hogy tudom, van válaszom az ott levő gyászolók kérdéseire. Nincs tudomány a halál ellen, de van vigasztalás minden ravatal mellett. Mindenre kérdésre Krisztus a válasz!

Minden temetés alkalom arra, hogy az evangélium reményét, az örök élet és viszontlátás bizonyosságát elmondjuk. Önmagunknak is. Nagymamám mindig a temetőben beszélt a feltámadásról és az örök életről, tőle hallottam először erről. Ma is itt a legelevenebb az evangélium. Ha hiszünk a feltámadásban és abban, hogy egyszer találkozni fogunk előre ment szeretteinkkel, a halál más perspektívába helyeződik át.

Tudom, hogy a temetőben nem a végállomásra érkeztem. Nem az elmúlásra készülök, hanem az örök életre. Csak a „tranzitban” vagyok és várok a végső járatra, amire Krisztus már megváltotta a jegyemet. Számomra ez a válasz a feltett kérdésre.

– A szekularizálódó világban mennyire fogadják el a gyászolók az örök élet üzenetét?
– Tapasztalatom szerint a gyászban megnyílik az ember szíve. Sokszor azok is elgondolkodnak az örökkévalóságon, akik máskor távol vannak a hittől. A szekularizált ember is vágyik vigaszra, és az evangélium éppen ezt adja: nem olcsó vigaszt, hanem élő reményt. Nem mindenki fogadja el azonnal, de Isten igéje elveti a magot, amely később is kihajthat. A mi elhívásunk arra szól, hogy hirdessük az Igét, a feltámadást, hogy palántáljunk, öntözzünk. Hagyjuk a növekedést Istenre, bízzuk az Úrra, Ő majd bölcsessége, belátása szerint Szent Lelke által munkálja a hitet az emberek lelkében.

Megjegyzem: volt olyan esetem, amikor a gyászoló család azt mondta a temetés előtt, hogy olyan istenes dolgokat ne mondjak, és nem muszáj, elhagyható a Miatyánk is. Erre azt válaszoltam, hogy sajnálom, én csak olyat tudok. Ha nem akarnak istenes dolgokat hallani a gyászbeszédben, akkor ne kérjenek meg egy keresztyén lelkipásztort a szertartás elvégzésére. Nem örültek, de elfogadták. És nagyon sok olyan családunk van a gyülekezetben, akit a ravatal mellett megszólaló örömhír vigasztalt meg, gyógyított meg, és azóta ki nem hagyna egyetlen istentiszteleti alkalmat sem, csak hogy hallhasson Krisztusról.

– Miért fontos, hogy legalább világításkor kimenjünk a szeretteink sírjához?
– A temetőlátogatás nem a halál kultusza, hanem az emlékezés és a hála ideje. Mindenszentekkor az emberek java része visszatekint a múltba, emlékezik. Ami nem baj. De ami számunkra, hívő keresztyéneknek fontos, hogy nekünk okunk van előre nézni, az örökkévalóságba, hiszen Krisztus az örök életet megnyerte a számunkra. Ne csak emlékezni menjünk ki a temetőbe, hanem azért is, hogy megerősödjünk az örök életbe vetett hitünkben.

Ez a csendes együttlét segít megérteni, hogy a szeretet erősebb a halálnál. Ebből kifolyólag azért van jelentősége kilátogatni a temetőbe, hogy ott a nagy sötétség honában világosságot keltsünk. Volt olyan élményem, hogy a temetőben egy középkorú hölgyre figyeltem fel, aki a férje sírja mellett ülve beszélgetett vele. Nem sírt, nem kiabált, nem volt szomorú. Az örömeit osztotta meg, az együtt töltött szép éveket elevenítette fel. Ünneppé varázsolta a halottak napját. Megérintett.

– Másként viselkednek az emberek, vallásosabbak lesznek, ha érzik, hogy közeleg a vég?
– Igen, sokan ilyenkor közelebb kerülnek Istenhez. Az élet határhelyzetei őszintévé tesznek: az ember lecsupaszodik, és már nem a látszat számít, hanem az, hogy mi az örök. Sokan ilyenkor keresik a békét, a kiengesztelődést. Van, aki szívesen veszi az evangélium hírét, amikor már elkerülhetetlen, és megpróbálja átrendezni az életét, van, aki nem.

Általában azok, akik életük folytán már hallották az evangéliumot, jártak templomba vagy vitték őket oda, inkább nyitottabbak a hit irányában. De a legtöbben talán inkább csak valamilyen vigasztalást szeretnének hallani, és azt szeretnék, hogy valakinek őszintén, még egyszer, talán utoljára, kiönthessék a lelküket. Ilyenkor a mi részünkről az empátia nagyon fontos. Őszintén meg kell hallgatni őket, időt kell szánni erre.

A lelkész feladata, hogy szeretettel és türelemmel vezesse őket ehhez a találkozáshoz. Persze olcsó evangéliumot nemcsak hogy nem szabad, hanem felelőtlenség felajánlani. Az Úr számonkéri majd tőlünk, hogyan hirdettük az evangéliumot. Az érem másik oldala ugyanakkor, hogy nem szabad mindenáron kierőszakolni az emberekből a hitet. Vigasztalni kell az örömhírrel, de nem szabad kierőszakolni a megtérést.