Tóth Gábor
Beethoven Hármasversenye és Schumann I., ún. Tavaszi szimfóniája szerepelt műsoron a nagyváradi filharmónia koncertjén november 10-én, csütörtökön 19 órakor az Enescu-Bartók teremben. A meghívott karmester David Crescenzi volt, a Kolozsvári Román Nemzeti Opera művészeti igazgatója, a Beethoven-mű szólistái a Transylvanian Piano Trio tagjai: a szatmárnémeti Vlad Răceu (hegedű), a kolozsvári Octavian Lup (gordonka) és a máramarosszigeti Aurelia Vișovan (zongora). Ahogyan azt az előzetesben már olvashatták portálunkon a három hangszeres művészről, hazai és nemzetközi koncertező tevékenységük mellett mindhárman tanítanak is, az egyaránt 35 esztendős Răceu és Lup a kolozsvári zeneakadémián, a 32 éves Vișovan pedig a nürnbergi zeneművészeti főiskolán.
Kezdjük is akkor mindjárt a trióval, akik hallhatóan összeforrott kamarahármast alkottak a Beethoven-versenymű élén. Jó hír, kérem szépen, hogy Beethoven él! Legalábbis ebben az előadásban nagyon élt, eleven volt, életrevaló, izgalmas, végig jól érthető, egészséges, friss, és ami még fontosabb, a trió nagyon szerethetővé tette és közvetlen, új felfedezéssé. Talán a második tétel lehetett volna időben kevésbé előreszaladva Brahmsos, de így külön érdekes volt ezt az elő-rokonságot is újból felfedezni. Különféle temperamentumú egyéniség a három fiatal művész, mégis jól kiegészítették egymást. Răceu meleg tónusú, gesztusaiban néhol kissé színpadias, Lup ezzel ellentétben hajlamos csöndben visszahúzódni ahol nincs markáns mondandója, ám ez csak látszat, minden hangban átszellemülten jelen van. Rendkívül jó technikájú játékában éreztük, értettük, hogy mindenek előtt Soli Deo Gloria – azért nem árt, ha ez olykor jobban engedi hallani Beethovent, az embert. Vișovan egyértelműen a stabil kovász, dinamikus starter és markáns fűszer a hármasban, aki ráadásul saját magának lapozni is virtuózan tud zongorázás közben, ami egyáltalán nem elhanyagolandó mellékszál egy ilyen hajrájú versenyműben, élesben. Ráadást is adtak a nagyon szimpatikus fiatalok, Csajkovszkij Az évszakok c. ciklusának (op. 37a) 10., Október (alc. Őszi dal) tételét – a Goedicke-átirathoz képest némi változtatásokkal: zongora-arpeggiók, korábbi aláhúzó cselló-belépés –, nagy teremcsenddel a végére. Így kötötték át tematikusan is az első rész végét a meditatív lírai ősszel a második részben következő markáns tavaszhoz.
Szünetet követően jött is Schumann I. szimfóniájával Crescenzi, partitúra nélkül dirigálva, a Beethoven-kíséret irányítása után immár főszerepben, megmutatni mit dolgoztak a héten a zenekarral. Ami a leghatározottabban kitisztult a mostanság hallottakhoz viszonyítva, az a fafúvós szekció remek összjátéka, szín, karakter, összehangoltság, fent, közép és lent egy csomagban (amúgy eddig sem a fagottok hibájából). De nézzük globálisan is, mit fundált ki Crescenzi a szimfóniában, mert mindig izgalmas, hogy egy olasz karmester mit gondol a német muzsikáról – ennek az olasz-német zenei barátságnak pedig bizony szép hagyománya van, nagy-nagy nevekkel. Szóval Crescenzi egyszerűen darabokra szedte Schumannt, hogy tematikusan dramatizálhassa, és ezeket a téma-szereplőket, a tételen belüli tagolásokat újból felállítsa, erős kontrasztokban. Ilyen értelemben egészen operaszerű is lett a darab zenei megrendezése, még nyitánnyal, függönnyel is. Crescenzi már-már parodisztikusan komoly kontrasztokig nyúlva voltaképp Schumann egyik legalapvetőbb szimfónia-összerakó tulajdonságot emelte ki, azt, amiért a német a legkevésbé szerethető. Leegyszerűsítve arról van ugyanis szó, hogy Schumann a várt kidolgozások helyett folyvást türelmetlenül elvet egy-egy ötletet egy újabb kedvéért, majd amazt ismét egy másikért, és így tovább. Különleges volt Crescenzi elképzelése, ami értékelendő, és ráadásul emlékezetessé emeli ezt az interpretációt, még ha szerethetővé nem is, de nemcsak hallgatói szemszögből, mert még a játszó zenekar számára is kifejezetten idegesítő lehetett egy idő után a folyamatos húzd meg, ereszd meg. Ráadásul így ez aktuálisan és némi öniróniával olyan féken tartott tavasz volt, ami most ősszel még fontolgatja, hogy majd jövőre végre rendesebben elereszti a gyeplőt. Az egyik legragacsosabb cincálás a Scherzo volt. Őszintén, ezt még a tempószubjektivista szétnyúzásairól ismert Celibidache is csak nagyjából 67-es metronómmal vezényli, Crescenzi 62-ig merészkedett. Amúgy Schumanné 88, ezt aláírja az urtext-alapú legfrissebb német Schumann-kutatás is, még ha a gyakorlat legalább 10-zel kevesebb körül is mozog. A szimfónia összmértékében mégis megvolt az egyensúly, hiszen kereken 30 perces lett a mű.
Látványosan népesebb közönség volt az eddigi komoly hangversenyeken megszokottakhoz képest, számos fiatal is, látszólagos volt a telt ház, valójában 85-90 százaléknyi telítettséggel. Rég láttunk tehát ilyet, ha netán külön rágyúrtak szervezéssel, akkor még dicséretesebb.
