Tóth Gábor
Johannes Brahms Német requiemjét (Ein deutsches Requiem) adta elő a nagyváradi filharmónia vokál-szimfonikus együttese november 3-án, csütörtökön 19 órakor a Nagyváradi Római Katolikus Püspökséggel partnerségben szervezett hangversenyén, a váradi székesegyházban. Vezényelt Alekszej Mihajlenko, szólisták voltak: Ana Stănescu szoprán, a bukaresti zeneművészeti egyetem énekszakának magiszteris végzőse, valamint Florin Estefan nagyváradi bariton, a Kolozsvári Román Nemzeti Opera főigazgatója. Az alkalomra láthatóan és hallhatóan a kolozsvári filharmónia tagjaival is felerősítették a váradi énekkart – ennek a gyakorlatnak az ismétlődő szükségességén érdemes lenne elgondolkodniuk azoknak, akik a kórus jelenlegi csonka működését alulfinanszírozzák. A filharmónia énekkarának előkészületeit a nemrég felmondott Lászlóffy Zsolt helyett most először Kocsis-Holper Zoltán, a debreceni Kodály Kórus karnagya vezette.
Ha röviden kellene összefoglalni a koncert lényegét, annyit mondhatnék: kár. De mielőtt még bárki felhorkanna, nem ez volt az első, és nem is az utolsó nagykoncert, amit a filharmónia bizonyos tartalmi megfontolásokból a székesegyházba helyezett át vagy fog áthelyezni, mert a prioritás, hogy ünnepibbé öltöztessék az adott eseményt. Mindenszentekre és halottak napjára sok éve van szépen és helyesen tekintettel a filharmónia, ilyenkor általában rekviemet tűz műsorára valamelyik híres zeneköltő tollából, és természetesen egyszersmind emelkedettségre és elmélyülésre biztosít ehhez fizikai és lelki közeget a bazilika szakrális tere. Csak egy a bökkenő ezzel a nagylevegőjű barokk térrel – még ráadásul egy 19. századi érett romantikus muzsikával töltve –, hogy nagyjából hat másodperc kell egyetlen akkordnyi zenekari-énekkari tutti fortissimo lecsengéséhez, a zenei folyamatnak pedig ennyi ideje nincsen várni minden harmóniafordulat után, nem beszélve az összeszaladó polifóniáról. A csapda ott van, hogy pontosan a szakrális térbe való áthelyezéses tartalom-hangsúlyozás miatt vész el maga a tartalom tekintélyes része, mert a zene a kényszerűen választott látványhelyéről javarészt képtelen kellően elérni a közönségéhez a maga teljességében. Hát ezért kár. Mert az üzenet most is csorbát szenvedett, fragmentálódottan kapott hangsúlyt, ami esetleg pont nem annyira lényeges, vagy épp elveszett egy-egy lényegi pillanat az egymásra halmozódásokban. És azért is kár, mert a teljes apparátus, karmester, szólisták, zenekar, kórus, azaz sok-sok előadóművész készült a tőle telő legjobbat átadni, mégis folyamatosan „széllel” szemben kellett zenélnie – itt viszont a karmester lehetett volna a közegre való tekintettel rugalmasabb néhol. De ez kompromisszum, ünnep, áldozat, valamit valamiért.
Brahms német szövegű művéről már szó volt a koncertelőzetesünkben, arról, hogy ez egyáltalán nem egyházi kánon szerinti gyászmise, hanem a Luther-Biblia és -apokrifek nyomán gondosan összeállított mesteri zenei építmény, voltaképp személyes hangvételű, mégis szakrális tartalmú, prédikáció, vívódások sokaságának enyhet hozó vigasztalódás lét és nemlét határán, mesteri nüanszok sokaságával. Hát ezekből most sok ment veszendőbe, pedig ugyebár nemcsak az előadók, de őelőttük szegény Brahms is mennyit munkálkodott ezen szívvel-lélekkel, hozzáértéssel.
Nem fogjuk megdicsérni a filharmóniát amiért az ad libitum kontrafagottot is játszatta és több koncertnyi kihagyás után végre az előírt hárfást is biztosította erre a két tételre és kilenc ütemre, mert szakmailag ez a hozzáállás kéne legyen a természetes, mindig. Ugyanígy nincs értelme vitatkozni azon sem, hogy miért pont így énekelte (így érezte vagy így tudta?) már-már befelé fordulóan lírainak-visszafogottnak a bariton szólista Brahms művének kulcsmondatait.
A mű előadása ezúttal nettó 68 percet tartott, él az előadói gyakorlatban ennél tíz perccel hosszabb verzió is, de akad rövidebb is. A székesegyház szépen megtelt, közel két és félszáz hallgató volt – ez egyébként a filharmónia saját termében fél ház lett volna. A koncertnek a visszhangja mellett hangos volt a sikere is, megérdemelten. A szép pillanatok közé tartozott a 4. tétel, amiben karakteréből adódóan is elég levegője maradt a zenének, de ennek épp ellenkezője volt például az összefolyt hangfestménnyé lett 3. tétel végi, egyébként fantasztikusra komponált zárófúga.
