Tóth Gábor

Edvard Grieg a-moll zongoraversenyét és Szergej Rahmanyinov II. szimfóniáját hallhattuk a nagyváradi filharmónia harmadik őszi hangversenyműsorán, szeptember 29-én, csütörtökön 19 órakor, az Enescu-Bartók teremben. Vezényelt Romeo Rîmbu, a zeneintézmény állandó karmestere, közreműködött Horia Mihail zongoraművész.

Hozta előző heti formáját a nagyváradi koncertközönség, azaz nagyjából ismét háromnegyed ház volt a filharmóniában. A koncert első darabja, Grieg zongoraversenye igazán széles körben ismert, épp ezért volt furcsa, hogy a harmadik tétel hatásos lezárultával kissé sokat váratott magára a taps, konkrétan addig, amíg el nem hangzott egy kisegítő diszkrét bravó a karmester részéről. Pedig a brassói Horia Mihail igazán kitett magáért. Fizikai fáradtságnak nem is volt nyoma rajta, kizárólag akkor lett észrevehető mennyi energiát vett ki belőle ez a zongoraverseny, amikor a mű végén felállt a tapsra a hangszer mellől. Játéka mindvégig könnyed volt, és a kellő súlyoknál igazán stabil erejű, nagyszerűen közelítette meg a liszti vonalról ihletett szélessávú billentyűszántásokat és kifinomult klasszikussá emelte még Grieg legszalonszerűbb lírai elszólásait is. De Horia Mihail nem „csak” szólista, hanem egyszersmind kiváló arányérzékű zenekari és kamarazenei kolléga is volt a teljes zenei folyamat alatt. A darab zenekari része alapjában véve jól szólt, ha a „magas fák” (fúvósok) nem is voltak mindig a helyzet magaslatán. A szimfonikus együttes vonósrészlege össz-kommunikációs karmesteri szempontok miatt valamivel beljebb ült, mint azt a zongoraversenyekben ezen a színpadon megszokhattuk, így például az az árnyalatnyi, húsz ütemnyi különleges finálé-momentum, melyben a zongorát egyetlen szál cselló basszusa kíséri felfedetlen kártyalap maradt a játszmában.

Grieg zongoraversenyének bevezetőjéről sokszor mondják el, hogy Schumann azonos hangneműjének függönymotívumára hajaz, így Horia Mihail részéről megtisztelő volt a kerettörténet-ráadás, amiben Schumannt végül konkrétan is előhívta a függöny mögül, egy rövidke, ám annál kedvesebb zenei miniatúrára, a Träumereira (Álmodozás, a Kinderszenen ciklusból).

Rahmanyinov szimfóniája jó ötven percig szólt. Az első tétel komor kidolgozása kicsit még izomból és odakoncentrálásból haladt, de a munkahelyi tevékenység helyett csakhamar nagymértékben átvette a szót a szív hangja, ami – hol máshol, ha nem Rahmanyinovnál – enyhén túl is csordult a harmadik, áradó tételben, olyannyira, hogy némi tapsot is kiváltott. Ezt a spontán avagy tudatlan publikumi gesztust a karmester szóban is értékelte a közönséghez fordulva, segítségül elmondta, a szimfónia itt nem ért véget, de a zenekarral együtt jólesőnek tartja, hogy ilyen nagy hatást ért el ez a valóban gyönyörű tétel. Ha már a teljes évadnak Via Vita címmel zenei beavatási szándéka van, talán tanulási lehetőség lenne az avatatlanabb közönségnek az is, ha a filharmónia néha kiírná műsorlapjára, hogy mely tételekből áll egy-egy ilyen alkotás, ezt még lefordítani sem kellene…

A nagy szimfónia végén ünnepeltette legvégül a dirigens egyenként is a zenekar szólamvezetőit, szólamait, de pl. az angolkürtöt és basszusklarinétot is, betöltött szerepükből adódóan, illetve a rezes és ütős szekciókat. Ám ünnepelhette volna magát nyugodtan az a kevéske hat helytálló brácsás is, akik még így is hármas divisiben kellett olykor játszanak. A búcsútapsra kis protokoll-gikszer miatt végül csak a vonósok álltak fel, a zenekar többi részét ülve hagyta a dirigens.

A két most játszott szerző között akad kapcsolat, amennyiben hihetünk a zongorázás mellett a sztorizáshoz is kiválóan értő Arthur Rubinsteinnek: Rahmanyinovnak állítólag egyik nagy kedvence volt Grieg a-moll zongoraversenye.