Tóth Gábor
Vélhetően a május 2-án volt görögkeleti ünnep, a halottak húsvétja ihlette a filharmónia múlt heti műsorának első felét a két Haláltánccal, de mivel e művekről már írtunk bővebben az előzetesben, kezdjük inkább a koncert néhány alapvető tanulságával. Ami a nem zenei előkészítést illeti, elsősorban műsortervezési és szervezési esetlegességek tűnnek fel a filharmónia háza táján, ami pedig a zenekari kivitelezést, ott nem pusztán stilisztikai, de mögötte alapvető egyéni és összjátékbeli kicsiszolatlan technikai problémák sajdulnak meg. Nézzük továbbá, mik voltak a meghívottak tekintetében a mostani lehetőségei a filharmóniának: adott volt egy pályakezdő karmester, mellé pedig egy sok év aktív nagykoncertezést kihagyott szólista, ehhez jött tehát a hallottak alapján az egyenetlenül gazdátlan zenekar.
Nem hiba, de műsortervezési koncepciótlanság, hogy két hét alatt egymás után két zongorista szólista lép fel, régebben az önismétlés elkerülésére még fordított figyelmet a filharmónia. Nemtörődömség a közönséggel szemben, hogy nem teszi a filharmónia nyilvánvalóvá, most akkor van-e rendes szünet vagy nincs? A felhangolatlan avagy hanyagul hangolt zongorára nincs szó. Égő baki, hogy a színpadot rendező munkatárs nem készíti elő a koncertzongorát a fellépőnek, és a hangszer fedelét a szólista és a karmester kell emelgesse a várakozó közönség előtt. A meghívott előadóknak más a „munkaköre”. De ha már az ő dolguknál tartunk, beszéljünk arról is.
Spătaru számára pályakezdő dirigensként minden fellépési lehetőség aranyat ér tapasztalatszerzés szempontjából, és rendjén is van, hogy megmutatják a zeneileg kétségtelenül tehetséges fiatalt a váradi közönségnek is. Az eredmény alapján a fiatalember viszont még nem tudta beosztani a rendelkezésre álló heti próbamunkáját. Előfordul az ilyesmi. A Brahms szimfóniánál különösen érezhetők voltak a kidolgozott és kidolgozatlanul maradt (vagy kidolgozni akart) részletek váltakozásai. Egyszerűen volt olyan szakasz, ami kipucolatlan, egyenetlen harmóniákat és zenei szerkezet tekintetében is pillanatnyi érthetetlenséget eredményezett, maguknak a zenészeknek is, míg más, érthetőbb periódusok egyszer-egyszer csak szárnyra kaptak. Ami még sajnálatra méltó, hogy egy ilyen fiatal dirigens, úgy tűnik, nagyon sok helyen nem bízhatott eléggé ennek a zenekarnak a kellő rutinjában sem, mert az jelen pillanatban csorba. És akkor stílusról is. Ami a koncertet nyitó Saint-Saëns Haláltáncot illeti, az ember csak mind várta, hogy mikor érkeznek már meg stilárisan a témához. Nem érkeztek meg. Ha a halál ilyen lágyan, kedvesen, gáláns francia udvariassággal hívna a túlpartra, akkor mindenki andalogva sétálna a karjaiba, akár egy szalonzenés bálba. Brahms beethovenes finálé-alaptémája pedig mézédes volt – rejtély, hogy mit keres egy eperfagyiról lenyalogatott tejszínhab mellékíze a minden ember testvériségéért kiáltó Örömóda-reflexió helyén.
A zongorista Lup láthatóan rendkívül szerény, hallhatóan pedig lelkiismeretes, csupa szív, érzelmileg maximálisan implikálódó alkat. Szép is a filharmónia baráti gesztusa, hogy szólistai munkát adott neki, lehetőséget, hogy újra higgyen, bízzon önmaga meglévő értékeiben, de azért merjük remélni, hogy az ilyen kísérleti jellegű valahonnan való előásás nem válik általánossá esetleges ötlet- vagy pénzhiány miatt a filharmónia jövőjében, mert a technikai világosságon és szólistai lélekjelenléten akad visszacsiszolnivalója Lupnak. Liszt ezeknél a direkt érzelmeknél jóval több.
Harmadház volt, nagy és sok vastapssal. A versenyműre ráadásként Lup Schumann Widmung (Ajánlás) c. dalának (op. 25, no. 1) Liszt-átiratát dedikálta a közönségnek, nem véletlenül. Az elhangzott két Haláltáncot követően az encore-nak igen aktuálisan, világfájdalom-sejtetés mellett mennyország-ígéret üzenete is volt, s hogy a mindenkori mértékadó csakis a szeretet lehet (igaz, Schumann-Rückert eredetiben a szerelem). Jól hallotta, aki hallotta, nem volt véletlen egybeesés a vége, konkrétan Schubert Ave Maria-idézettel szól itt Schumann kedves Clarájához. Ráadásul a darab Liszttől Schumannon át Brahmshoz remek átkötő kapocs is volt. Visszatérve a zenekari művekre, dicsérjük meg Nagy Kálmán koncertmester és Gáti Sándor oboaművész szólóit. A mennyekből pedig visszatérve a realitáshoz, összegezzünk: a jó szándék és a szeretet önmagában sajnos még nem elég egy művészeten kívüli és belüli tényezők sokasága (pl. pénz és professzionalizmus vagy ezek hiánya) által befolyásolt filharmónia kellő működéséhez, fejlődéséhez, de még a visszafejlődése megakadályozásához sem. Önámításnak pedig nagyon veszélyes hagyni, hogy lassanként a közönség azon része járjon csak majd koncertekre, aki elhiszi, hogy amit hallott, az úgy is volt rendjén.
