Tóth Gábor
A szokottnál árnyalatnyival több, közel negyven fős közönség gyűlt össze, akik egyben kivetítőn is láthatták az előadó orgonajátékát. Értékelendő ez a régebben bevezetett szőllősi koncertszokás, bármikor be- vagy kikapcsolható vizuális kiegészítő alternatívát kínál a karzatról hangzó zene mellé, így látni is lehet, hogy egy kiváló minőségű orgonahang létrehozása mögött milyen előadóművészi munka és koncentrálás áll. Az orgonaest egyébként a zene világnapja előtt tisztelgett volna október 1-jén, de mostanra halasztódott, hiszen az előző hétvégén a prioritás a frissen felújított szőllősi templom megünnepléséé volt.
Ezúttal is körültekintő hozzáértéssel választott Józsa Domokos zenei és liturgikus szempontból egyaránt beszédes repertoárt, mintegy háromnegyed órásat: barokkot, klasszikusat, romantikusat – három különböző korszak ízlésvilágát, hangzásideálját tárta fel igazán méltó mesterek, J. S. Bach, W. A. Mozart és Mendelssohn műveivel. Szót kapott tehát a szövevényes folyondár, a csinos rokokó és a 19. századi puhábbra olajozott harmónia is. Mindez a koncert végén a lehető legaktuálisabb értelemben vett kortárs zenével egészült ki, mégpedig Józsa Domokos helybeni saját improvizációjával: Az Úristent magasztalom kezdetű, csodaszép pentaton alapú egyházi népének dallamára. Míg a hangsúly a programban főként az elmélyülésen, meditáción volt, a ráadással ugyanez a hálaadásra is kiterjedt. A Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra szőllősi koncertorgonájának igazán részletes és különleges fizikai bemutatását, amit a műsorlap hátoldalán olvashattunk, hangzásban az encore summázta, sorban életre hívva a különféle fák és fémötvözetek lelkét.
A műsor első felében kifinomult technikát-szintézislátást megkövetelő Bach-csokor hangzott el. A BWV 535-ös g-moll prelúdiumot és a gondos regisztrálással kifényezett záradékú fúgát oly módon hallhattuk külön, hogy a kettő között az ún. lipcsei korálelőjátékok – a „nagy tizennyolc” – közül hangzott el két különböző szerkesztésű/technikájú (ornamentált, ill. cantus firmus), Schmücke dich o liebe Seele BWV 654 és Von Gott will ich nicht lassen BWV 658 – mindkettő a hit fényétől áthatottan felemelő, zenén inneni és túli tartalmaival, például arról, hogy a megfoghatatlan voltaképp itt van velünk karnyújtásnyira. A Bach-válogatást a BWV 525-ös Esz-dúr (trió)szonáta I. tétele zárta, egy szintén összegző jellegű Bach-sorozat (hat orgonaszonáta) része, mely kompozíciós, orgonajáték-mesteri, beavatási-didaktikai céllal eredetileg a legidősebb Bach-fiú, Wilhelm Friedemann számára készült – W. Fr. Bach később többek között kiváló orgonista és rögtönző lett, az atyai tanítás tehát hatott.
Mozart, ha keveset is, de komponált orgonára, most azonban Szathmáry Zsigmond (sz. 1939) kortárs magyarországi orgonaművész-zeneszerző átiratában szólalt meg a salzburgi mester két ún. templomi szonátája: K. 69 és K. 244. Az eredetileg főként orgonával kiegészült vonósokra írott egytételes darabokból tizenhetet komponált Mozart 1772–1780 között a salzburgi dóm számára, e rövid tételek valószínűleg az olvasmány-szentlecke-evangélium közötti miserészben kaptak helyet. A K. 69 puha csillogású regisztrációja kecsesen kiemelte a mű báját, a K. 244 hangszerelése vonós-fúvós dialógust is érzékeltetett.
Végezetül a Bach-reneszánszért oly sokat tett Mendelssohn zenéje következett. Mendelssohn szintén kevés szóló orgonára írott alkotásából – 6 szonáta, op. 65, ill. 3 prelúdium és fúga, op. 37 – a G-dúr prelúdium (no. 2) szólt, gazdagon, mégis ízlésesen színezve. Az intenzívebb tapsra válaszként a már említett, lépcsős építkezésű, kulmináló ráadást-improvizációt hallhattuk.
