Pap István
Szerteágazó közéleti tevékenysége során Ilie Bolojan megszámlálhatatlan képessége és kvalitása mellett arra a szakértelemre is szert tett, hogyan kell pénzforrásokat eltéríteni eredeti rendeltetésüktől. Van-e váradi magyar ember, aki nem emlékezik arra az esetre, amikor még Nagyvárad polgármestereként elvette a Szacsvay Imre iskolától és az Ady Endre Líceumtól a Bihar Megyei Tanács által nekik szánt pénzt? Annak az akciónak nem lett semmi következménye, sőt, a nacionalista, soviniszta választói kör az egekig magasztalta a város urát, aki döntésével csak a magyarul tanuló gyerekeket sújtotta, a nem magyar intézményeknek kiutalt forrásokat átadta a jogosultaknak.
A Bihar Megyei Tanács elnökeként Ilie Bolojan folytatja, sőt magasabb szintre emeli kétes eljárását, és teszi ezt olyan könnyedséggel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne semmibe venni magának a román kormánynak az akaratát, ugyanis a megyei tanács jóváhagyása és a végrehajtó hatalom megmagyarázhatatlan reakcióhiánya mellett immár rutinszerűen téríti el a megye kulturális intézményeinek szánt kormánytámogatásokat. Nem ismerem a romániai jogrendet annyira, hogy meg tudjam állapítani, milyen jogi kiskapu teszi ezt lehetővé a Bihar Megyei Tanács számára, de ha el is fogadom, hogy mind a kormány, mind a megyei tanács döntése törvényes volt, mégiscsak azt kell feltételezni, hogy egy kormány döntése jogi, közigazgatási és politikai szempontból is nagyobb erejű, mint egy megyei tanácsé. Ebből következően ha egy helyi, megyei önkormányzat nem ülteti gyakorlatba azt, amit az ország legfelsőbb irányítói szintjén elhatároztak, akkor ez legalábbis politikai és közigazgatási szempontból nem más, mint a kormányzati tevékenység szabotálása.
Ilie Bolojan szereptévesztésben szenved, mert úgy kezeli a Bihar Megyei Tanácsot, mintha az egy infrastrukturális fejlesztési vállalat lenne, ezért mindent az építkezések megvalósításának rendel alá. A megyei tanácsnak azonban vannak, lennének más feladatai is, például az ő kötelezettsége fenntartani a kulturális intézményeket. De sajnos Ilie Bolojan fenntartás alatt azt érti, hogy éppen csak meg nem szünteti azokat: amint tanácselnökké választották, drasztikus létszámcsökkentést rendelt el a megyei tanács égisze alá tartozó három kulturális intézménynél (is), és ennek megfelelően csökkentette a költségvetésüket, gyakorlatilag vegetálásra ítélte ezeket az intézményeket. Az nem igaz, hogy ne lenne pénz a kultúrára, mert a nagyváradi Visit Oradea (APTOR) Egyesülettel közösen hajlandó nagyszabású, igen költséges szabadtéri, valójában turisztikai célzatú kulturális eseményeket szervezni. Ráadásul időközben megjelent a kulturális intézményeket támogató kormányzati program is, melynek köszönhetően jelentős összegek juthatnának a kulturális intézményekhez, ha nem akadnának fenn Bihar megye fura urán. Az is meglehet, hogy a tanácselnök csak ezért nem szüntette még meg a kulturális intézményeket, mert ha nem lennének, akkor most kormánytámogatás sem lenne, amit kultúra helyett aszfaltra, betonra költhetne.
Ezek mögött a tettek mögött nem pusztán Bolojan kultúra iránti érzéketlenségét kell meglátni, hanem inkább a politikai és személyes indítékokat. Már pusztán az a tény vokshozó nimbusszal övezi őt, hogy szembe megy a kormány szándékával, mert olyan hatalmasnak, erősnek, befolyásosnak mutatkozhat a választópolgárok előtt, aki maga döntheti el, hogy alkalmazza vagy nem alkalmazza a kormány döntéseit. A megye potentátja tudatosan építi az erős ember imázsát, mert tudja, hogy a parancsuralomban nevelkedett, a román társadalom jelenlegi bajait látva minduntalan Ceauşescu meg Vlad Țepeş után kiáltó választókat el lehet varázsolni effajta önkényes, törvényfelettiséget sugalló allűrökkel. Bolojan másik motivációja a politikai bosszú, hiszen mint minden magára valamit is adó kényúr, nem tűrhet semmiféle ellenszegülést. Jól emlékszik még arra, hogy a művészek voltak azok, akik szembe mertek szállni a kulturális intézmények drasztikus átalakítását célzó elképzeléseivel. Meleg Vilmosnak nem is volt maradása a Filharmónia élén (mellesleg mennie kellett a megyei könyvtár és a Körösvidéki Múzeum igazgatójának is), a Szigligeti és a Mária Királyné Színházak művészeinek felháborodása pedig akkora volt, hogy a Szent László téren szerveztek tiltakozó megmozdulást Bolojan kultúrát gyötrő döntései ellen. Merészségüknek most isszák a levét. Különösen feltűnő az a kegyetlenség, amellyel a megye teljhatalmú ura a Mária Királyné Színházat sújtja. Tudvalevő, hogy a román színház az idén meg szerette volna szervezni a Rövid Dráma Fesztivált, ami az elmúlt évtizedek során az ország kulturális életének rangos eseményévé nőtte ki magát. A kormánytól csak a legutóbb átutalt 4,6 millió lejből feltehetőleg remek és színvonalas rendezvényt lehetett volna összehozni, de Bolojan bosszúszomja erősebb, mint a közösség kulturális igényeinek a kielégítése, és a mostani kormánytámogatás ürügyén nemhogy odaadta volna a kormánytól érkező pénzt, hanem több mint egymillió lejjel csökkentette a román színház költségvetését. Ilyen körülmények között szó sem lehet Rövid Dráma Fesztiválról.
A kulturális intézményekért is felelős vezetőknek tisztában kellene lenniük azzal, hogy egy közösségnek nemcsak az a jó, ha minél több út, alul-, meg felüljáró szeli keresztül-kasul a lakókörnyezetét, hanem az is, ha értékes kulturális művészi produktumokat tud teremteni. Ilie Bolojannak azonban fontosabbak saját politikai érdekei, mint a közösség érdekei, ezért kultúratámogatás helyett kijátssza egymás ellen a kultúrát igénylők és az azt nem igénylők táborát, és mivel előbbiek vannak kevesebben, tehát részükről kevesebb voksra számíthat, ezért őket sanyargatja úgy, hogy ezzel több szavazatot hajt fel magának a másik oldalról. Mert a kulturális intézményeket megalázó viselkedése nagyon imponál a főként Ceauşescu-rendszerben szocializálódott választópolgároknak, akik a hatalmat csak akkor érzékelik, ha elnyomásként tudják megtapasztalni. Ilie Bolojan pedig készséggel kielégíti az effajta választói elvárásokat, amikor az elnyomót játszva, a kormány akaratával is szembe menve azokon üt, akik a közösség leggyengébb, legjelentéktelenebb tagjainak tűnnek: a művészeken.
