Tóth Gábor
A marosvásárhelyi születésű, 1979 óta Magyarországon élő, idén 75 esztendős Orbán György zeneszerző tiszteletére az alkotó két műve, a Cantico di Frate Sole (Assisi Szent Ferenc Naphimnusza) és a Missa quarta (Negyedik mise) hangzott el – egyben megemlítetlenül lokális premierként – november 17-én, csütörtökön 19 órai kezdettel a Nagyváradi Állami Filharmónia hangversenyén. A nyitószám Joseph Haydn 49., f-moll szimfóniája volt.
A 36 éves Haydn e szenvedélyesen komolykodó szimfóniáját a 18. századi zene megszólaltatásának aktuális stílustrendi receptjéhez szépen igazodva tálalta alapos kidolgozottsággal a zenekar és Jankó Zsolt karmester. Közös munkájuk révén ez volt az évadban elhangzó immár harmadik Haydn-szimfónia másfél hónap alatt. Még annyit a jelenlegi vonóskarról, hogy a hegedűszólamokban rendelkezésre állt 7 szekund a 10 prímmel szemben kevés volt. Rövidsége ellenére sem pusztán nyitány volt ez a szimfónia, hanem passiójellegű (még ha bizonyos rárakódott hagyományok miatt belemagyarázott is) érzelmi töltete folytán igazán illő is az őt követő két, intézményesített egyházi tartalom helyett sokkal inkább egyéni-közösségi emberi hithez hozzászóló Orbán-műhöz.
A vokál-szimfonikus hangversenyen egyébként a váradi filharmónia énekkarát a koncert létrejöttében partner debreceni filharmónia Kodály Kórusának valamivel több mint egy tucat tagja egészítette ki. A közös felkészítő ezúttal is a debreceniek karnagya volt: Kocsis-Holper Zoltán. A két kórus nemrégiben a Magyar Zene Házában is énekelt együtt Orbán-misét (Missa prima).
Jankó Zsolt ezúttal nemcsak mint a váradi filharmónia állandó karmestere vezette ezt a hangversenyt, hanem egyben az Orbán György 75 erdélyi koncertsorozatot szervező Romániai Magyar Zenetársaságot is képviselte, annak soros elnökeként. Amint azt az előzetesben korábban említettük, Nagyvárad mellett Marosvásárhely (filharmónia), Kolozsvár (három énekkarral) és Zetelaka (székelyudvarhelyi filharmónia) is bekapcsolódott a november-december folyamán zajló születésnapi Orbán-koncertsorozatba.
Szoprán szólistaként most mindkét Orbán-műben Gebe-Fügi Renátát hallhattuk, a Kolozsvári Magyar Opera művészét, aki egyébként e társulat hegedűse is, s aki korábban márciusban már énekelt Erkelt és Kodályt a váradi közönség előtt a színházban, a budapesti Nemzeti Filharmonikusok kíséretében. Hangja most is a tiszta zeneiséget képviselte, vele minden árnyalatában műért(et)ő tolmácsolást nyújtott. A vonóskíséretes szopránszólós Naphimnuszban egyaránt felvillant a Nap sugárzó optimizmusa, az őselemek sajátosságai – a víz szaladása, felcsapó tűznyalábok, a stabil föld – a dicsérő hálaadásban pedig a Holdnővér reprízben visszatérő dallamanyaga immár bizarr módon a halált ölelte magához plagális harmóniarelációban.
Különös, folyvást visszatérő orbáni szerzői kézjegy a regisztertöréses felhívás-válasz témaalkotó vázmotivika (a Naphimnuszban és a Misében egyaránt), azaz ami az égben megszólal, az odalenn a földön folytatódik vagy épp tükröződik, jelezve, az a bizonyos fent és lent összetartozik, egymás kiegészítője. Orbán kortárs misezene-íróként nem másol már megépült barokk katedrálisokat bennük éneklő rokokó angyalokkal, léptéke emberi és mai, de mindenek fölött hangsúlyosan, intenzíven közösségélményű. Ugyanakkor kiválóan ismeri a zenei építőmesterséget és a retorikai hagyományt, még amikor látszólag épp dekonstrukcióval is megy szembe vele, konstrukciói elmések, szellemesek. Nézőpont kérdése: miséje emberire töredezi a szakralitást (mert hisz csak töredékei vagyunk valami sokkalta nagyobbnak) avagy szakralitást visz a mindenkori emberi töredezettségbe. Anyagformálásával olykor megingatja a szövegi-tartalmi kánon-bizonyosságokat, ugyanakkor épp ezekkel a tartalmakkal ad támaszt, bizonyosságot, reményt az életízű emberi bizonytalanságoknak. Ha lehet kedvencet választani, akkor a kicsit Ligeti-meccanicós rajlüktetésű Sanctus-tétel legyen az. Ez a tömeg-strettós ujjongásos miniatűr jelenet tükrözi ironikusan a leginkább az egymást túlharsogni próbáló tolakodós zavarosságban még a magasztalást is igyekvő könyökléssel fontoskodni akaró egyének mégiscsak közös sorsát, milliárdnyi hang közösségi összetartozását egyvalamiben, ami mindenek fölött valóban a legszentebb. Orbán még figyel arra is, hogy a miseordinárium kulcsmomentumait a nőkre bízza: a kórus altszólama mondja ki a Credo legelején a fő hittételt és a szoprán szólista a Deum de Deo bizonyosságának kontinuitását, az amúgy jellemzően emberien rapszodikus végletek közt hánykódóra formált Hiszekegyben. A két gyermekszólista – itt: Maria Radu és Melissa Sav a váradi görögkatolikus líceumból – szerepköre pedig igazán angyali/bárányi (Gloria-konklúzió/Agnus Dei-indító) megfontolású. Sok-sok mesélnivaló lenne még az 1991-es alkotás izgalmas részleteiről, beethoveni őskáoszos indítóötletről, talán El Caminó-s szándékkal hozsánnába csempészett ibériai táncutánérzésről, igazán filmzenébe illő líra- és akcióötletekről, nagy ámenek és karfúgák szándékos mellőzéséről stb., de a hely szűkös. Talán Orbán György más miséihez hasonlóan ez a bő félórányi negyedik is elérhető lesz hamarosan a világhálón vagy hanghordozón, mint pl. az a 11. mise, aminek Benedictus-tételét beékelték a mostani előadásba – nem tudni szerzői javaslatra-e, hiszen a 4. misének is volt/van saját Benedictus-szakasza. Mindenesetre maradandó élmény volt ez a lelket megérintő rész az illően kibontakoztató szopránszólóval.
Szép munka volt, gratulálunk az előadóknak, és a filharmóniának is, hogy beengedte egy erdélyi magyar kortárs alkotó zenéjét. A közönséget is engedte volna, de csak negyed háznyi jött el, és akadt olyan is, aki a koncertet megnyitó Haydn-szimfónia után egyszerűen felállt és kiment, ráadásul épp a Naphimnusz első ütemei alatt. Szervezés tekintetében puritán volt ez az Orbán-ünnep, semmi fölösleges díszkörítés, csak a zene és a taps, előbbi lelkesítő, utóbbi lelkes, a vége felé vasból való, ami nemcsak az előadókat de in absentia a szerzőt is ünnepelte.
