Tóth Gábor
Műsoron román szerzők (köztük egy dél-erdélyi, Marțian Negrea) alkotásai szerepeltek az ’50-es évekből, a folklórtartalmakhoz neoklasszikus kifejezés és formálás társult: Pascal Bentoiu Erdélyi szvit (Suita ardelenească, op. 6 – 1955), Paul Constantinescu Zongoraverseny (1952), Marțian Negrea Prin Munții Apuseni (az Erdélyi-szigethegységben) szimfonikus szvit (op. 20 – 1952). Vezényelt Radu Postăvaru (sz. 1967, Jászvásár), a Ploiești-i Paul Constantinescu Filharmónia karmestere, a meghívott szólista Horia Maxim (sz. 1971, Galac) zongoraművész volt, a Bukaresti Zeneművészeti Egyetem tanára, visszatérő vendége a váradi filharmónia koncertpódiumának, aki 2016-ban már játszotta itt ezt a Constantinescu-zongoraversenyt.
A filharmónia a közönség számára ingyenessé tette mostani ünnepi koncertjét, azzal a feltétellel, hogy helyfoglalással regisztrálni kellett rá előzetesen. Az ötlet jó volt, csak a gyakorlatban működött furcsán. Sold out (azaz minden jegy elkelt): hirdette már a koncert előtti napon a filharmónia. Ehhez képest legalább 30 százaléka üres volt csütörtök este a nézőtérnek. Erről egy városi legenda jutott eszembe, miszerint Fischer Annie egyik párizsi koncertjére állítólag minden hely elkelt, aztán mégis üres nézőtér előtt találta magát a művésznő, mert mint kiderült, Cziffra György egymaga vette meg az összes jegyet, s végül ő maga sem ment el az előadásra. Visszatérve a filharmónia-koncertre, még az is belekavart ebbe az ingyen hirdetett helyfoglalásba, hogy így most olyanok is betévedtek a hangversenyterembe, akik sajnos nem ismerik a legalapvetőbb odaillő viselkedési normákat. Ez némileg ünneprontó lehetett azok számára, akik mégis ünnepelni jöttek el.
A hangversenyt rendhagyó köszöntőbeszéd előzte meg, melyben maga a dirigens szólt, többek között felkonferálva a román himnuszt, mely a nemzeti ünnepre való tekintettel nyitotta a koncertet. Sajnos, ahogy az előző években, most sem sikerült megtudnunk, kinek a keze munkája a román himnusz Váradon ismételten elhangzó jelen hangszerelési verziója, mert a zenekari tagok szólamanyagából nem derül ki, és megkérdezésünkre maga a karmester is bevallottan nem tudta e letét eredetét. A kéziratos/fénymásolt stimmek alapján egy régebb összerakott, belső filharmóniás kottaanyagról lehet szó, mely egyébként kissé fanfártúlzósan ütőhangszeres hatáselemekkel is előszeretettel él. Rövid nyitóbeszédében a karmester még megdicsérte előzetesen a zenekart is, előre külön tapsot is kérve nekik, ami ugyan lehetett kedves baráti biztatás, de egyébként igazán fölösleges, hiszen magából a koncertből kell útközben kiderüljön, hogy milyen mértékben érdemli meg majd a közönség elismerését egy zenekar és persze karmestere. Csak egyszerű megállapításként dokumentáljuk, hogy Postăvaru a karmesteri pálca nélküli vezénylést tartotta adekvátnak. Mivel egy részletes előzetesben már kiveséztük a koncert tartalmi részét, szerzők életútját, művek bemutatását – ez az erdon.ro oldalon volt olvasható – így most utóbb minderre már csak érintőlegesen utalunk.
Bentoiu konkrét folklóranyagot (hunyadi, szebeni, marosi, máramarosi stb.) továbbgondoló Erdélyi szvitjét üresen, szögletesen, szárazon, puzzle-repedésekkel hallhattuk, pedig számos rusztikus tréfájú momentum és áradó népi báj is akad itt bőségesen. Jóval több van ebben a műben, mint amit most kaphattunk belőle. Ha már itt tartunk, a vonósszekció továbbra is vékony, hogy a többi problémával már ne is ostorozzuk ezt a kifárasztott, megcsorbított, tagcsereberélt, kényszerkörülmények áldozatává tett szimfonikus zenekart. Annak, aki engedi őket pl. akusztikailag így működni, vagy netán még szorgalmazza is a csapatcsorbítást, ajánlom figyelmébe magát a fizikai hangtant vagy Rimszkij-Korszakov hangszereléstanát. Három trombitának plusz három harsonának még a mezzofortéját sem fogja lefedni egy 10–7–5–4–3-as vonóskar. De persze ismerjük a másik anekdotát is, melyben a koncertre meghívott megfigyelő párttitkár ki akarta rúgatni a cintányérost, mert milyen munkamegosztás az, hogy az az egész hangversenyen csak néhányat csapott, miközben a többiek végig játszottak, arról nem is beszélve, hogy milyen pazarlás az, amikor 10 hegedű ugyanazt játssza…
Paul Constantinescu zongoraversenyében, mely hatásokban előszeretettel kölcsönöz Rahmanyinovtól, Raveltől és Poulenctől, nagyszerű zongoraszólót hallhattunk, valamint továbbra is réz alatt vékony és belsőleg is aránytalan zenekart. Dinu Lipatti igazán megérintő Noktürnjét (1937, egy neamți kolinda-témára) játszotta ráadásként Maxim. Szünetet követően a Bihar-hegység vidékét négy tételben népi ihletésű lírával és egy megkésett romantikus költőiségével bemutató Negrea-darab jött. Ez állt a zenekar jelenlegi zeneértéséhez, kibogozóképességéhez a legközelebb, ha rutinhiányok folytán némi gikszer akadt is benne. Kedves volt az Aranyos-völgyről és a karsztforrásokról mesélő szélső tételek vízi zenéje. A pádisi Csodavár is megjelent a második részben legendákba vesző történelemmel fűszerezve, illetve egy indokolatlanul odatévedt népi prímással (Grigoraș Dinicu). A legkülönlegesebb mégis az Aranyosfői-jégbarlang impresszionista hangszínkeverésű fagyott tüze, fényzenéje volt a harmadik részben. Nehezen érthető, hogy mégis ezt a szvitet tapsolta meg legunottabb hazamenős langyossággal a koncert végén a publikum, amely a korábban említett szünetet követően nagyjából még ötödével kevesebb lett.
