Tóth Gábor

A török zenéé volt a főszerep a nagyváradi filharmónia május 12-én, csütörtökön 19 órakor megtartott hangversenyén, melynek vendégművésze Ruhi Ayangil isztambuli kánúnművész volt, vezényelt Romeo Rîmbu állandó karmester.

Török utalások keretezték a tényleges török zeneművet: Mozart Szöktetés a szerájból – nyitány, Ferid Alnar Versenymű kánúnra és vonósokra, Mozart Török-induló. A szünet után Bizet C-dúr szimfóniája szólt.

Ruhi Ayangil és Romeo Rîmbu először 2009-ben adta elő a nagyváradi filharmónia kamarazenekarával Isztambulban (2010-ben Váradon is) a most ismét megszólaltatott Ferid Alnar-kompozíciót: Versenymű kánúnra és vonósokra. A kánún, ahogyan a múlt heti előzetesben utaltunk már rá, tradicionális arab/török húros-pengetős hangszer. A különös instrumentumot megszólaltató vendégművész, Ruhi Ayangil (sz. 1953, Isztambul) hazájának elismert, sokoldalú muzsikusa, kánúnművész, egyetemi tanár, kórusalapító, népzenekutató. A versenyműhöz most színpadra állt 20 tagú vonószenekart alaposabban szemügyre véve, közülük heten a 13 évvel ezelőtti isztambuli koncerten is játszottak. Ferid Alnarról (1906–1978), a szerzőről röviden érdemes tudnunk, hogy a török nemzeti iskola fontos képviselője volt. A török zenei hagyományokat a nyugati világ klasszikus zenéjével összeegyeztető törekvés kibontakoztatásának kezdete a 20. század második évtizedére tehető, ekkoriban kezdte meg európai zenei tanulmányait Alnar is. Kánún-versenyműve 1951-ben készült el, valójában sokkal inkább bensőséges hangzású kamara-concerto, mint nagyszabású versenymű. Wagner, majd esetleg Sztravinszkij zenéjén is edződött európai fülek számára e mű egésze naivan hathat, Mozart közvetlen társaságában pedig még inkább sötétre halványul, azonban egy sok évszázados zárt oszmán zenei illemszabályrendszerből való szolid kitörési kísérlete tekintetében honi úttörő érdemei merésznek és elsöprőnek számítanak. Ruhi Ayangil első tételben megszólaltatott kadenciája részben saját, részben Alnartól származó improvizációt egyeztetett össze. Alnar után először hivatalos koncertprogramban is hirdetett ráadást hallhattunk, Mozart ún. Török indulóját (a K. 331-es zongoraszonáta III. tétele). Egy a filharmónia kottatárában talált szignálatlan hangszerelést alakított itt át Romeo Rîmbu karmester úgy, hogy szóló-tutti dialógusba vonta be a kánúnművészt is. Az ismert darabnak elsöprő sikere lett a közönség körében. Eztán jöhetett a tényleges ráadás a hosszas elismeréssel többször is visszatapsolt Ruhi Ayangil szólójában. A korának legkimagaslóbb kánúnjátékosaként is ismert Ferid Alnar 18 évesen komponált sorozatából, a 10 Saz semâîsi c. gyűjteményből a záró, a no. 10-es, Nikrîz semâî hangzott el – a saz semâî egy szvitszerű török zenei láncolat instrumentális posztlúdiumának megnevezése, ahol a saz a hangszerre, a semai a zenei formára utal, a nikrîz pedig a makám rendszer itt alkalmazott tartalmi sémájára. Úttörő ez a 10 darab a tekintetben is, hogy Alnar elsőként tett kísérletet nyomtatásban megjelentetni, a nyugati notációhoz igazítva, az oszmán hagyományú instrumentális zenét. Az előadó Ruhi Ayangil érdeme pedig, hogy ezt a 10 művet, mely nemcsak hangszeres gyakorlat szempontjából, de pedagógiai és elméleti modellként is szolgál, kötelezően felvétette repertoárdarabnak a törökországi konzervatóriumi kánúnoktatásba. Emeljük ki még Alnar darabjából Fábián Attila csellószólóját és Nagy Kálmán koncertmester hegedűszólóit is.

Minekutána a Mozart nyitányában, a koncert kezdetén még nem indult túl magabiztosan a zenekar játéka, Bizet C-dúr szimfóniájában már sokkal jobban érződött a befektetett munka. Magabiztosabb lendületre hangolva igyekezett összeszedettnek mutatkozni karmester és zenekar. A csellószólam is határozottan javult a nyitányhoz képest, ahol egy adott pillanatban még egy szál szólamduplázó fagott árnyékából sem tudtak előbújni. A 17 éves Bizet konzervatóriumi stílusgyakorlatához mérten kissé túlromantizáltra fokozódó második tételben hallhattunk még egy biztonsági fúgát is. Szépen megformáltan, stabil rutinnal hozta a híres oboaszólót Olimpiu Oancea. Zenekar és karmester együttműködése hosszas vastapsot vívott ki a kétharmadháznyi közönség körében, és a zárótételben sem kizárólag Bizet érdeme volt, hogy akár hazafelé meneti témadúdolásra is inspiráló lett ez a finálé.