Korunk időérzékeléséhez viszonyítva szokatlanul hosszú A testőr című vígjáték, amelyet húzás, tömörítés nélkül, két szünettel, három órában adott elő a társulat. Nem is önmagában a darab hossza volt igazán meglepő, hanem az, hogy az alkotók nem nyúltak bátrabban az eredeti műhöz, a szerzői szándékhoz hűen ragaszkodva vitték színre Molnár Ferenc szövegét. Ez a mű a maga korában, a múlt század tízes éveiben nagy siker volt, ám nem biztos, hogy ma is ugyanekkora vonzerőt jelent, különösen akkor, ha az egyébként komoly problémafelvetésnek – féltékenység, házasságtörés – egy már a maga korában is elcsépelt bohózati elem a sarokköve:
A magánélet és a művészlét konfliktusának ilyen jellegű, logikai bukfencektől sem mentes megjelenítése bármiféle többletreflexió nélkül ma már kevésbé hatásos, mint lehetett a darab keletkezése idején. Pedig lett volna lehetőség elmozdulni ettől a hangsúlytól, hiszen a darabban akad aktualizálásra alkalmas potenciál. A harmadik felvonásban például a feleség a nyilvánvaló tények dacára, azokat következetesen tagadva képes kételyt ébreszteni férjében arról, hogy egyáltalán megtörtént-e a találkozó közte és a testőr között. Ez erős párhuzamot kínál a mai, tény- és valóságtagadással terhelt világunkkal, sőt a kortárs magyar(országi) közbeszéddel is.
Ebbe az irányba érdemes lett volna több energiát fektetni, mert így egy, a jelenről is érvényesen szóló, különleges színházi élmény születhetett volna.
Így azonban a Porogi Dorka rendező és Zsigó Anna dramaturg által jegyzett előadás inkább a biztonsági játék szintjén maradt: egy kedves, szórakoztató produkció jött létre, amely láthatóan nem kívánt többre vállalkozni. Ebben a keretben viszont készséges partnerekre találtak a színészekben. Hunyadi István és Kocsis Anna meggyőzően formálták meg a színész házaspárt, Kocsis Annának a harmadik felvonásban kifejezetten erős jelenetei voltak, és Tóth Tünde is jól adta a Mama szerepét, azt a karaktert, amelyet az utóbbi időben rendre rá osztanak. Balogh Attilát éreztem kevésbé meggyőzőnek a Kritikus szerepében, de lehet, tudatos volt ez a hangfogósra vett figura, hogy ezzel jelezzék a kritikus jelentéktelenségét, aki csak amolyan élő színpadi kellék, hogy a színészek ne a közönségnek kibeszélve, hanem egy szereplőnek magyarázzák el motivációikat, érzelmeiket, gondolataikat. Kocsis Gyula a Hitelező, valamint Szigyártó Johanna a Szobalány szerepében üdítő színfoltjai az előadásnak.
Fotó: Facebook/Szigligeti Színház
A látványvilág a huszadik század elejének hangulatát igyekezett megidézni. A gazdag, polgári miliőt sugárzó szobabelső – amely a színészházaspár otthonát jeleníti meg az első és harmadik felvonásban – és a jelmezek egyaránt ezt a korszakot elevenítik meg. Kupás Anna díszlet- és jelmeztervező igényes, részletgazdag munkát végzett, a színpadkép erősen a realizmusra törekedett és az előadás zenei szerkesztője Trabalka Cecília is azon volt, hogy az általa választott muzsikák ne zökkentsenek ki az adott kor hangulatából.
Ezek a beszólások ugyan működtek a közönség felé, de kizökkentettek a századfordulós, békebeli világ atmoszférájából, mintha a produkció feláldozta volna a korhűséget néhány könnyű poén kedvéért. Bár akadt még néhány hasonló kiszólás, ezek nem szerveződtek átgondolt koncepcióvá, annak ellenére sem, hogy a második felvonásban megjelenő Páholyosnő szerepét a Szigligeti Színház közönségszervezőjére, Miklós Irénre bízták, ezzel erősítve az átjárást a megjelenített történet és jelenünk konkrét valósága között.
Az előadás inkább a történet elmesélésére koncentrált, amelyben a művészet és magánélet viszonya ugyan megjelenik. De ebből nem bomlik ki erkölcs, alkotás és emberi viszonyulások konfliktusának problémája, hanem az előadás végére egyfajta nimbuszcsatává változik arról, hogy ki tudta színészkedésével meggyőzőbben megtéveszteni a másikat.
A jó vígjáték ismérve az, hogy kacagtató módon beszél komoly dolgokról, a kevésbé jó komédia viccet csinál a komoly dolgokból. A testőr ebben az előadásban félúton marad a kettő között.
Dance
