Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője azt emelte ki: az önállósodással háromtagozatú lett a színház, mert akkor került egyetlen intézménybe a színtársulat, a Lilliput Bábtársulat és a Nagyvárad Táncegyüttes. „És az nagyon sok előnnyel és művészi lehetőséggel jár, hogy három tagozat együtt tud működni” – mondta a művészeti vezető.

A Szigligeti Társulat művészeti vezetője felidézte azt, hogy milyen tervekkel érkezett Nagyváradra 2015-ben. „Amikor felkérést kaptam arra, hogy eljöjjek Nagyváradra, fél évig gondolkoztam azon, hogy elfogadjam-e az ajánlatot. De ez alatt az idő alatt megismerkedtem a társulattal. Egy végtelenül nyitott, kíváncsi, és tulajdonképpen várakozó álláspontú csapatot találtam, akikről én úgy éreztem, hogy sokkal egységesebbek is lehetnének, mert egy erős, szerintem történelmileg kialakult hierarchiába cseppentem. Az önállósulás utáni kezdeti években született néhány fontos előadás, de alulterhelt volt a társulat, mert kevés volt a bemutató.

A másik tervem pedig az volt, hogy mivel ez Bihar megyének a legfontosabb magyar nyelvű, élő kultúrát nyújtó intézménye, próbáljak meg olyan változatos évadterveket készíteni, ami mindenkinek szól, mert mindenkinek joga van színházba járni. Azt akartam, hogy nagyon magas színvonalú előadást kapjon a közönségnek az a része is, amelyik esetleg csak akkor jön szívesen színházba, hogyha tudja, hogy szórakozni fog. Ezért olyan évadterveket próbáltam készíteni, ami ki tudja egyenlíteni a kísérleti színház és a szórakozás iránti igények közötti feszültséget is. Én 2015 januárjától vagyok itt, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a következő őszön megnyílt a stúdió, ahol évekig tartó fejlesztéssel három játszótér alakult ki. Ez nagyon segítette a szakmai terveimet, mert állandó terhelést tudtam a színészeknek biztosítani.”

Pozitívumok és negatívumok

Czvikker Katalin a váradi magyar színház önállósodásától számított közel tizenöt év legfontosabb pozitívumai között említette, hogy a Szigligeti Színház három társulata, miközben jól együtt tud működni, megőrizte a maga függetlenségét, és mindegyik tagozatnak van egy saját fesztiválja.

„Végigvittünk egy nagyon komoly határ menti uniós pályázatot a debreceni Csokonai Színházzal és a debreceni önkormányzattal közösen, amiben a romániai partner a Szigligeti Színház volt. Ennek a projektnek az eredményeképpen lett forgószínpadunk, és gyakorlatilag ez a pályázat segített hozzá ahhoz is, hogy a forgószínpad és a nézőtér alatti részeket is rehabilitáltuk. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tavaly decemberben megkaptuk a tűzoltósági engedélyt, ami elég ritka egy ilyen régi épület esetében.

Pozitív dolognak tartom azt is, hogy a Szigligeti Színház hathatós közreműködésével megalakult a Magyar Színházi Szövetség, amely 2017-ben Nagyváradon lett bejegyezve, és hat éven keresztül működött itt. Jelenleg hat erdélyi magyar színház a tagja, de bővülésre lehet számítani. A MAFESZT létrehozta a maga fesztiváljait, többek közt a fővárosi Bukfesztet, ami idén negyedjére lett megrendezve, és ami komoly segítséget jelentett abban, hogy láthatóvá tegyük magunkat a román kritikusi céh és színházi szakma előtt is” – fogalmazott Czvikker Katalin.

De nem csupa sikertörténet az elmúlt tizenöt év, komoly kihívásokkal is meg kell küzdenie a kulturális intézménynek. „A legnagyobb negatívum, hogy küszködünk a terekkel. Nagyon sokan vagyunk erre a színházra, és ez nemcsak azért van, mert a román színházzal közösen gazdálkodunk egyenértékű partnerként, hanem azért is, mert sokan szeretnének ebben a szép térben olyan eseményeket szervezni, amelyek nem feltétlenül köthetők a színházi munkához” – mondta Czvikker Katalin.

Novák Eszter hozzátette: „különösen nagy gond az, hogy nincsenek próbatereink. A román színházi intézménnyel együtt használjuk a színház épületét és a Transilvania Stúdiót. Két és fél próbatérre esetenként akár hat produkció jut.”

„A társulat nagy része könnyedén képes közös gondolkodásra, új rendezői víziók felé fordulásra, és új módszerek kipróbálására. Ebben a társulatban van egy közös nyelv, van egy majdnem közösnek mondható ízlésalap, a színészetről való hasonló gondolkodási alap, és megvan a nyitottság az újfajta rendezői látásmódokra, ami szerintem kivételessé teszi ezt a csapatot.”

Czvikker Katalin kifejtette, hogy bár tizenöt év alatt Nagyvárad magyarsága jelentős mértékben fogyott, a Szigligeti Színház mégis megőrizte törzsközönségét, mert folyamatosan sikerült fiatalokkal pótolni a kieső publikumot.

„Nagyon erősen menetelünk a fiatalok felé, megpróbáljuk az ő világukat beemelni az életünkbe, és motiválni őket, hogy barátaikkal, társaikkal minket válasszanak. Felmérések tömkelegét végezzük, kutatjuk a nézők preferenciáit, és az a legfontosabb kérdés, amit felteszünk, hogy hogyan tudjuk különböző eszközökkel megtalálni azokat az embereket, akik nem járnak színházba. Például most, az ünnepi évadra meghirdettük azt, hogy aki még soha nem volt színházban, az a vendégünk egy előadásra. 125 ilyen, színházban még életében nem járt személyt fogadunk vendégként” – mondta Czvikker Katalin.

Novák Eszter kifejtette: „nagy örömöt okoz olyan fiatal alkotókkal, tervezőkkel és dramaturgokkal is együttműködni, akik tele vannak mondandóval. Vannak állandó kapcsolatok, itt említem meg Kovács D. Dánielt, aki évről évre jön, és nagyon jól dolgozik a társulattal. Botos Bálint itt vált Magyarországon és Romániában is kifejezetten keresett rendezővé. Remek dolog, hogy román rendezőkkel is dolgozunk. Nagyon örülök a kapcsolatainknak is: csereelőadásokat bonyolítunk Szatmárnémetivel, néha Debrecennel, most fogunk Temesvárral is egy kicsit gyakrabban együttműködni. Ezek a kooperációk azért is fontosak, mert változatosabb lesz az itteni program, és mert így mi is többet tudunk játszani egy-egy darabot, és egy-egy nagyszínpadi alkotásunk eljuthat mondjuk tizenöt előadásig.”

A jövő

Hol lesz a nagyváradi magyar színjátszás öt év múlva, vagy akár nagyobb távlatban? – tettük fel az utolsó kérdést az intézményvezetőknek. Czvikker Katalin kifejtette, hogy ha továbbra is lesz egy erős vízióval rendelkező művészeti vezetése az intézménynek, amelyik jó irányba viszi a társulatban lévő erős energiát, akkor nem lesz ok elkeseredésre.

„A menedzsernek pedig az a legfontosabb dolga, hogy ezt a nagyon erős tartalmat a megfelelő helyekre eljuttassa, és ezzel segítse ezt a közösséget, hogy a befektetett munkából visszatérüljön valami díjak, szakmai elismerések és végül, de nem utolsósorban bevételek formájában. A színházunk sok mindent kiállt az elmúlt tizenöt évben. Nem hiszem, hogy öt év alatt tud ez rosszabb lenni, vagy tud visszafele fordulni” – hangsúlyozta.

Novák Eszter azt emelte ki, hogy a világban sok társadalmi és geopolitikai probléma van, ezért „Nem tudom, hogy mennyire fogja érdekelni a színház az embereket a mindennapi megélhetés vagy a különböző komoly szorongások mellett, mert a jövő minden szempontból bizonytalan, és nagy kérdés, hogy ebben a bizonytalanságban kapaszkodunk-e majd még egy ilyen dologba, amit színháznak hívnak. Gondolok itt a közönségre, de az aktorokra is, akik részt vesznek benne.”

„A mai középiskolások szülői generációja az, amelyik szerintem nagyon hiányzik a nézőtérről, aminek számos oka lehet. Ezzel a szociológiai jelenséggel foglalkozni kell, mert csökken a magyarság, de ennek az intézmények a léte azon múlik, hogy van-e kedve az embereknek színházba jönni. Ám bárhogyan is lesz, nagyon nagy dolog ez a 125 éves évforduló, és mi most arról próbálunk előadást csinálni, hogy mennyire fontos tudott lenni 70 éven át egy városnak az, hogy felépítsen egy színházat, és mekkora erőfeszítést tettek azért, hogy ez megvalósuljon. És minden történelmi viharon, egy selejt huszadik századon, a fél város kiirtásán át, mindenen túl ebben az épületben folyamatosan van magyar nyelvű színház. Ezért én ezt az évfordulót magamban is arra szánom, és a közönségnek is azt ajánlom, hogy találjon vissza ahhoz, hogy akár csak egy kicsit legyen büszke erre, mert ez nagyon nagy érték.”