Sára Péter, Nagyszalonta

Városunkban régi hagyománya van a szilvatermesztésnek, amióta visszaemlékszem veres, berzencei és néhány ringló szilvafajtát ismertünk. A nagyszalontai háziasszonyok előszeretettel, kitűnő kompótot főztek belőlük (az elmúlt évtizedek folyamán is) tartalékolva télire. Aztán meg lekvárt: napjainkban tekintélye van a finom szilvalekvárnak. Főzése kitartó türelmet igényel, hozzáértést, néhány órába telik, amire kellő sűrűségűre fő az odakészített szilvamennyiség. Elismeréssel említhetem, napjainkban családomban is előszeretettel élünk az ilyesmikkel.

Tiszteletlenség lenne figyelmen kívül hagyni a szilvórium készítésének művelőit is. Éppen mondja a szomszédom: „Szerencsém van, nem vitte le a tavaszi-fagy a virágzást, szinte roskadoznak a fa ágai, bőven terem, ki fogom főzni kisüstinek. Pálinkás reggellel fogom köszönteni ismerőseimet!” – tette hozzá kedélyesen.

Csak éppen az a helyzet az ilyesmikkel, addig el is megy az iszogatás, amíg nem megy az ember egészségének a rovására; hogy is mondta az egyik iszákos ismerősöm? „A baj mindig akkor kezdődik, amikor az iszogató elveszti a józan ítélőképességét; az ember tudja, hogy mennyit igyon a vízből, de a piából meg nem!” Egy másik szeszt-kedvelő ismerősöm azzal dicsekedett: „Megkínállak egy pohárkával, nem sajnálom, annyi van belőle, akár megfürödhetnél benne!”. Végezetül, egyik bölcs ismerősöm mondta: „mindent csak mértékkel!” Valaki feltette magának a kérdést, amikor betért az ivóba: „Mond Eszem, ihatok-e egy pohárkával?" A válasz az volt, ihatsz. Majd ezután újból feltette a kérdést: "ihatok-e még egyet?" "Ihatsz, de én már megyek!” – felelte az Esze.