– emlékezett vissza évtizedekkel később Móra László: Kovács István, a futballpápa című könyvében. 1934-ben, testvérét követve Nagyváradra került, és hamarosan a NAC ificsapatából a felnőttek közé lépett.

Ez az időszak formálta játékosként és emberként egyaránt: a városban futball-láz uralkodott, a NAC a közép-európai iskola legszebb hagyományait követte:

Nagyváradon belekóstolt a profi futballisták nomád életébe, hosszú vonat- és hajóutak várták Európában és Észak-Afrikában, és gyakran már másnap pályára kellett lépnie, fáradtan.

Irány Belgium

A váradi éveket követően 1938 nyarán Belgiumba szerződött, a Charleroi hívta. Nem véletlenül, a Váradról elszármazott Henri Grünbaum, aki akkor a belga együttes edzője volt, látva a NAC egyik mérkőzését, azonnal kijelentette, hogy magával viszi a fiatal tehetséget. Így került ki Nyugat-Európába, ahol azonban egészen más stílus várta. A belga futball atletikusabb volt, mint amihez addig hozzászokott, de fiatal kora miatt hamar beilleszkedett. Belgiumi emlékeit beárnyékolta a háború kitörése, 1940. május 10-én, amikor a pálya felé tartottak, az edző már a kapuban állította meg őket:

– emlékezett vissza erre a borzalmas időszakra Kovács.

A Charleroi játékosai közül ekkor többen fejvesztve indultak Dunkerque irányába, abban a hitben, hogy talán sikerül Anglia felé hajóra szállni. A kikötő környékén azonban teljes káosz uralkodott, bombázások, rémhírek, állandó bizonytalanság. Kovács úgy döntött, marad, mert „olyan jó úszó nem volt”, hogy megkísérelje a csatorna átszelését.

Fél év múltán tért vissza Charleroi-ba, de a csapat addigra szétesett, társai közül sokan hadifogságba kerültek, vagy nyomtalanul eltűntek. Ő maga is néhány napig a németek fogságát élte meg. Ekkor határozott: hazatér. 1941-ben rövid ideig Szörényváron játszott egy vasutascsapatnál, ami menlevelet jelentett a katonáskodás alól, majd visszatért Nagyváradra. A NAC azonban már (és még) nem az a közeg volt, amit otthonának érzett. Bátyja ezért azt tanácsolta neki, keressen más csapatot, s menjen a Kolozsvári AC-hoz. A kis Kopek hallgatott a jó szóra, Kolozsváron új élet kezdődött számára, fegyelmezett, szervezett közegben edzhetett, ahol a futball ismét az első helyre került. Mint később megvallotta, minden szabadidejét a játékra fordította, éjszakánként pedig a fociról álmodott.

Ezt követően a szintén kolozsvári együttesek, a Vasas és a CFR mezében futballozott. A második világháború után ismét megkereste az Olimpique Charleroi, később az FC Bologna 10 ezer dolláros szerződést ajánlott fel neki. Amikor újabb döntés elé került, a fia születése miatt végül Kolozsváron maradt és 1948-ban az Universitatea játékosa lett, miközben a városházán tisztviselősködött.

Nem sokkal később végleg a futball mellett döntött. Több nyelvet beszélt, olvasta a szakirodalmat, és beiratkozott a román edzőképző tanfolyamra. 1953-ra megszerezte a B és C fokozatú képesítést, és az egyetemisták edzője lett. Az első időszak ráébresztette a „játékosedzősködés” veszélyeire, idegenbeli mérkőzéseken beállt játszani, de hamar rájött, hogy az edző feladata kizárólag a csapat irányítása. Ettől kezdve soha többé nem lépett pályára játékosként.

Ezzel Kovács István megtette pályafutása első nagyobb szakmai lépését. Edzői pályájáról a következő héten olvashatnak.