Szakadáti László esetében azonban még ez a névsor is csak ízelítő abból a világból, amelynek emlékeiből a Pillanatképek megszületett. A Darvas-ház közönsége hamar megtapasztalhatta azt is, hogy hat évtized történeteit nehéz egyetlen órába belesűríteni. A beszélgetést vezető Jósa felidézte, hogy amikor egy évvel korábban interjút készített Szakadátival, a szokásos fél-egy óra helyett öt órán át beszélgettek a Bihari Napló szerkesztőségében.

Szakadáti elmondása szerint hosszú évek alatt gyűltek össze azok a történetek, amelyekről úgy érezte, mások számára is érdekesek lehetnek, a nyugdíjas évek pedig végül időt is adtak arra, hogy papírra vesse őket. Az írás közben leginkább az iskolai és egyetemi évek felidézése érintette meg. Nem valamelyik nagy sportesemény vagy világsztárral való találkozás, hanem annak felismerése, milyen hihetetlen gyorsasággal telt el azóta négy évtized.

Az 1980-as moszkvai olimpia sportolóként kimaradt Szakadáti életéből, és mint bevallotta, ez jó néhány évig fájó emlék maradt. Később más tisztségekben több olimpiára is eljutott, de a versenyzőként átélhető ötkarikás szereplést ez nem pótolhatta.

– fogalmazott.

Arra is vállalkozott, hogy megbecsülje, mire lehetett volna képes Moszkvában. Úgy vélte, megfelelő felkészüléssel nagyjából a 18–20. hely környékére érhetett volna oda, a nyolcas döntő azonban nem lett volna reális.

Évekkel később egészen más szerepben került a magyar úszósport közvetlen közelébe. A csillogó eredmények mögötti világ korántsem volt mindig olyan rendezett, mint amilyennek kívülről látszott. A seattle-i Jóakarat Játékok előtt például Széchy Tamás előbb azt kérte, hogy a legjobb magyar úszókat ne nevezzék, majd később éppen Szakadátin kérte számon Darnyi Tamás hiányát. Szakadáti szerint ezt nem lehetett általában a magyar úszósportban uralkodó fejetlenség számlájára írni.

Az úszást a vízilabda követte, ráadásul éppen akkor, amikor egy kivételes magyar generáció készült átvenni a stafétát. Szakadáti szerint már jóval az olimpiai sikerek előtt látni lehetett, hogy Kásás Tamás, Fodor Rajmund, Märcz Tamás és társaik korosztályában valami különleges van készülőben. A juniorok éveken keresztül szinte verhetetlenek voltak, így már csak olyan szövetségi kapitányra volt szükség, aki bizalmat szavaz nekik és átvezeti őket a felnőttek közé. Ebből a generációból nőtt ki aztán a Sydneyben, Athénban és Pekingben is olimpiai bajnoki címet szerző magyar válogatott.

A közelmúlt szabálymódosításait előrelépésnek tartja, ugyanakkor szerinte már önmagában figyelmeztető, hogy az olimpiai játékok előtt rendszeresen felmerül a vízilabda helye a programban. Úgy látja, a gond messze túlmutat a szabályokon. A sportág elsősorban Európára, azon belül is nagyrészt a mediterrán és balkáni országokra koncentrálódik, miközben az olimpia egyre több, a fiatalokat megszólító sportág előtt nyitja meg a kapuit. A vízilabdának ezért a menedzselés, a média és a televíziós megjelenés területén is változnia kell.

Várad neve többször is visszatért a beszélgetésben, Szakadátinak jelentős szerepe volt abban, hogy a város megrendezhette a vízilabda Bajnokok Ligája négyes döntőjét, amivel azonban nem mindenki rokonszenvét nyerte el az európai szövetségen belül. Arra a kérdésre, hogy végül az állásába került-e a váradi Final Four, azt válaszolta, közvetlenül nem, de a „fekete pontjai” között biztosan szerepelt.

Ehhez kapcsolódott Ilie Bolojan története is. Amikor Szakadáti a váradi Final Four ötletével megkereste az akkori polgármestert, Bolojan saját bevallása szerint még alig tudta, mit jelent a vízilabdában egy ilyen esemény. Szakadáti egy vacsora alatt elmagyarázta neki, miről van szó, Bolojan pedig figyelt és kérdezett. Mire felálltak az asztaltól, már kezet is ráztak a tervre.

– idézte fel akkori reakcióját Szakadáti, aki éppen az érdeklődést és a kíváncsiságot emelte ki Bolojanról szerzett személyes benyomásai közül.

A délután egyik legszórakoztatóbb részét azok a személyes történetek adták, amelyek egy hivatalos életrajzba aligha férnének bele. Kollégánk arra kérte a szerzőt, néhány szóban jellemezze azokat az ismert embereket, akikkel pályafutása során találkozott.

Ráduly Bélát az optimizmussal és a határtalan jókedvvel jellemezte, Vitray Tamásról pedig a nagy tudást és a mérhetetlen intelligenciát emelte ki. David Garfield esetében nem volt szükség hosszas gondolkodásra, Szakadáti számára hozzá mindenekelőtt a zene kapcsolódik.

Puskásról aztán előkerült egy történet is. Egy budapesti díszvacsorára szmokingban és lakkcipőben érkeztek a vendégek, a személyzet egyik tagja pedig kitalálta, hogy megtréfálják Öcsi bácsit. Amikor Puskás belépett, váratlanul felé küldtek egy labdát. Nem tudhatta, honnan érkezik, felkészülni sem volt ideje rá, mégis úgy szelídítette meg lakkcipőben, hogy a labda szinte centiméterekre sem pattant el tőle.

– vonta le a maga tömör következtetését Szakadáti.

A labdarúgás egyébként is fontos része a Pillanatképek világának. Szakadáti a kilencvenes években a Magyar Televízió Foci angol módra című műsorának szerkesztőjeként dolgozott, így Knézy Jenőt is közelről ismerhette. Meglepő módon Knézy váradi származása szinte soha nem került szóba közöttük, szakmai felkészültsége viszont annál mélyebb nyomot hagyott benne. Szakadáti szerint Knézy már két nappal egy közvetítés előtt leült az íróasztalához, az internet előtti világban újságokból gyűjtötte az adatokat, jegyzetelt, majd aprólékosan összeállította saját információs csomagját.

Miközben az angol futballról mindig hatalmas lelkesedéssel beszélt, igazi kedvenc klubja sohasem volt. Az Arsenal vagy a Derby County időnként közelebb került hozzá, de elsősorban magát az angol futballt szerette. Annak kilencvenes évekbeli világát pedig sokkal többre tartja a mainál. Úgy véli, a játék ugyan rengeteget fejlődött, a futballt azonban hosszabb távon éppen a beleáramló mérhetetlen pénz teheti tönkre. A hatalmas fizetések és jegyárak mellett ugyanis szerinte maga a produkció nem feltétlenül javul.

A beszélgetés végül ismét visszakanyarodott Nagyváradhoz, ahol ma összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között készülhetnek a sportolók, mint Szakadáti fiatalkorában. Az úszás eredményei mégsem tükrözik ezt. Szerinte az elmúlt évtizedekben olyan folyamat indult el, amely a vízilabdát az úszással szemben előtérbe helyezte. Fiatalkorában a gyerekek közül először kiválasztották a legtehetségesebb úszókat, másokat a vízilabda vagy a műugrás felé irányítottak. Úgy látja, ez a fajta tudatos kiválasztás mára eltűnt, és meglehetősen keményen fogalmazva a jelenlegi úszóedzők szakmai felkészültségével kapcsolatban is kétségeinek adott hangot.

Egy több mint ötezer nézőt megmozgatni képes sportág társadalmi erejét szerinte nem lehet összehasonlítani a vízilabdáéval. A különbséget egy találó párhuzammal érzékeltette, amikor az NBA-t és az amerikai úszóválogatottat állította egymás mellé.

A beszélgetés utolsó részében a közönség kérdéseire is jutott idő, majd a 36 esztendő után Nagyváradra hazatért Szakadáti László dedikálta kötetét, miközben az érdeklődőknek arra is alkalmuk nyílt, hogy néhány szót váltsanak a szerzővel.