Pap István

Amikor Nagyváradon jár a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház, azt mindig nagyon jól teszi, mert középszerűt, unalmasat sosem hoz magával, hanem mindahányszor meglepi valamivel a váradi publikumot, most épp egy szürrealisztikus horrorkomédiával. Amikor telihold ragyog a turkáló felett, akkor valami baljóslatú dolog történik. De erről sokáig mit sem sejtünk, csak figyeljük ezt a habókos társaságot, amelyik összegyűlt Golyó (Erdei Gábor) használtruha üzletében. A tulajnak van egy fogadott fia, DJ Karcsi ’78 (Kónya-Ütő Bence), neki meg egy igaz szerelme, Székely Claribella (Benedek Ágnes). De van ám konkurencia is, a Zara üzletet a városba hozni akaró Puskás Hajnalka (Gajzágó Zsuzsa), továbbá a turkálóban szimatol Tamara (P. Magyarosi Imola), a pletykákra éhes újságíró, és végül, de nem utolsósorban itt időzik Dima Carmen (Pál Ferenczi Gyöngyi), a vénkisasszony is. Rejtély, hogy mi köti össze ezt a tarka kompániát, mi okból töltik egész napjukat egy turkálóban, mert a ruhavásárlás csak ürügy, ez világos. De legalább megismerjük őket, bajaikat, vágyaikat és azt hisszük, hogy egy kisközösség szokványos életképeit látjuk egy meglehetősen csiricsáré közegben (díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu). A tulipános láda meg a magyaros motívumok a falon puszta díszítmények, a múlt jelei, amelyek már csak utalnak a hagyományra annak megtartó ereje nélkül, de arra jók, hogy magunkra vegyük a látottakat, hallottakat, hőseink meg mindenféle turkált göncökben bóklásznak a színpadon a divatból kiment, ízléstelen, szedett-vedett bútorok között.

Fáziskésésben

Dalbetétekkel, gegekkel, ironikus, parodisztikus, illetve szürrealisztikus jelenetekkel, remek, áthallásos szövegekkel (fordító Kali Ágnes) adagolja nekünk Radu Afrim a társadalomkritikát. Ebben segítségére vannak a színészek, akik a kisszerűség, a szűklátókörűség, a tökkelütöttség testet öltött alakjait sorakoztatják fel előttünk: a családi örökséget működtető, de a kisstílű konkurenciaharcba belebetegedett kisvállalkozót, az együgyű talált gyereket, a pletykák közléséből karriert építeni akaró újságírót, az elit értelmiség közé vágyó székely parasztlányt, az identitászavaros, félig román, félig magyar üzletasszonyt, az örökké a férfiakról álmodozó vénkisasszonyt, akiken annyit kacagunk, hogy lehet, észre se vesszük a sok komédiázás mögött a tragédiákat. Golyó turkálójában nem állt meg az idő, csak fáziskésésben van. A Facebook ide is elért, csak még mindig Pataky Attila a sztár, a parasztlány immár filmes influenszer, igaz, nem a legújabb mozikról, hanem Mastroianniról és Romy Schneiderről értekezik, a lelenc meg lemezlovas, csak a kütyüi ócskák, és a többiek is a mai kort formálják a maguk képére, kivéve talán a minduntalan a múltba révedő Dima Carment. Ezt a közösséget nem az információhiány és nem a távolság zárja el a külvilágtól, hiszen az idegen utazó (Szakács László) is eljut a boltba, és ajánlja nekik, hogy menjenek, merjenek ők is világot látni, mert érzékeli, hogy beleragadtak a second hand életbe, amiből azért ki lehet szakadni.

Átok

Humorban tobzódó előadás a Telihold, melynek színre viteléhez olyan társulatra van szükség, amelyik úgy tudja végigcsinálni ezt a víziószerű bohóckodást, hogy abból művészi alkotás, ne pedig kínos erőlködés legyen. De Radu Afrim biztosra ment, amikor a Tamási Áron Színház művészközösségével dolgozott együtt, mert a szentgyörgyi színészek meggyőző zsenialitással, külön-külön és együtt is kivételes kifejező erővel játszanak, az általuk megformált alakok emlékezetes színészi remeklések, maga az előadás pedig egy harsány, ugyanakkor meghökkentő és elgondolkodtató szeánsz. Egy lehengerlő horrormese arról, mi történik velünk, amikor nem egyszerűen csak le vagyunk maradva a legújabb trendekről, hanem a múltunk foglyai vagyunk. Ugyanis amikor már egészen feltöltődtünk társadalomkritikával, a „jól megmondta nekünk a rendező” érzéssel, akkor jön a fordulat: itt nem butaságról, lelki restségről, önkéntes mélyre süllyedésről, begubózásról van szó! Egy átok ül az itteni embereken az ősök bűnei miatt, és ettől az átoktól szabadulni akarnak a lehető legtudatosabban, a kegyetlenkedéstől sem visszariadva. Amikor telihold van, akkor adatik meg az esély az átok feloldására. De ehhez meg kell öljenek egy idegent, azaz újra kell éljék eredendő bűnüket. Végül azonban nem sikerül a gyilkosság, a közösség pedig arra van ítélve, hogy ne menekülhessen önnön kisszerű és tragikus sorsa elől, hanem hogy minduntalan újraélje azt. 

Nem a leglelkesítőbb végkicsengés, de legalább hangosan nevetünk rajta, amikor a szentgyörgyi színészek adják elő nekünk.