A Ceaușescu-rendszer utolsó hónapjaiban egyre többen próbáltak megszökni Romániából, sokan a román–magyar határ mentén keresték a menekülés lehetőségét. O. Gy. történetét a neve elhallgatását kérő lánya, K. K. idézte fel a Bihari Naplónak, aki ma is élénken emlékszik arra a júniusi napra, amikor édesapja örökre elhagyta az országot. A ma már nyugdíjas hölgy elmondta: a munka mellett a kollektív gazdaságban is kellett dolgozni, különben az ember elveszíthette a saját földjét.
– mesélte K. K.
A határ közelében lévő földet általában K. K. művelte meg, de 1989. június 17-én az édesapja felvette egyetlen szürke öltönyét, magához vett egy kapát, felült a biciklijére, és azt mondta a lányának, hogy kimegy ő megkapálni a kukoricát a borsi határba. Senki sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor családja Romániában látja.
– idézte fel a lánya, aki csak délután értette meg, mi történt.
Éppen a munkahelyén volt, amikor az édesanyja hívta.
O. Gy. átszökött, a határ mellett ott maradt a kapa és a bicikli.
Édesapja már napok óta figyelte a határőrök mozgását. Tudta, hogy a két katona mindig egyszerre indul el a két végpontról, félúton találkoznak, éppen az ő földjükön, ott elbeszélgetnek, cigarettáznak, majd helyet cserélnek és elindulnak a másik irányba. A férfi tehát kibiciklizett a határba, beszélgetésbe elegyedett a katonákkal, úgy tett, mintha nem találná a saját földjét. A földekre karók voltak leszúrva és azokra volt felírva a tulajdonos neve.
– mesélte a lánya.
„Gyere haza, mert elment az öcséd is”
A történet azonban itt nem ért véget. Pontosan egy héttel később ismét megszólalt a telefon K. K. munkahelyén. ű
A húszéves fiú ugyanazt a módszert alkalmazta. Egy alig tizennyolc éves lánnyal indult el, aki szintén menekülni akart. Hivatalosan ők is kukoricát mentek kapálni. A fiataloknak sikerült átjutniuk, és az öccse később azt mesélte: a magyar hatóságok visszavitték őket a határ közelébe, hogy megmutassák, hol és hogyan jöttek át, de nem toloncolták vissza őket Romániába. A fiú végül az édesapjához került. Először egy szolgálati lakásban éltek, később O. Gy. lakást vásárolt Magyarországon. A fiatalembert Kanadába vitte a sorsa, ahol ma is él.
A családban azonban volt még egy szökevény.
K. K. nevetve mondta: „szökevény család” az övé. Ő maga azonban Romániában maradt, és nem is gondolt szökésre soha. Édesapját csak jóval később láthatta újra.
O. Gy. azonban már új életet kezdett. „Már együtt élt egy asszonnyal, ott dolgozott tizennégy évig. Végül Kismarjában temették el” – idézte fel a lánya. A teljes család csak évekkel később találkozhatott ismét, amikor már a diktatúra összeomlott.

