Pap István

Borongós, hűvös nap volt február 19-én, annak a napnak a délutánján, amikor hozzátartozói, barátai, kollégái, ismerősei, egykori osztálytársai és tisztelői végső búcsút vettek Szántó Zoltán Ádámtól, a Bihari Napló sportrovatának vezetőjétől. A család kérésének megfelelően a gyászolók egy szál virággal, túlnyomórészt fehér rózsával jelentek meg a nagyváradi Rulikowski temető Steinberger kápolnájánál. 

A virágokat elhelyezték a ravatalon, amelyen ezúttal nem koporsó, hanem Szántó Zoltán fényképe és urnája állt. A gyászszertartáson Dénes István-Lukács, a nagyvárad-olaszi református parókus lelkész mondott gyászbeszédet a 23. és a 90. zsoltárból vett igék alapján. A lelkipásztor a nagy számban megjelent gyászolóknak elmondta: „Puszta jelenlétünkkel kifejezzük az együttérzésünket, a tiszteletünket, és mintegy méltatásként is itt vagyunk, hogy emlékezzünk egy munkás életútra. Pusztán jelenlétünkkel és részvételünkkel kimondjuk azt, hogy részt vállalunk egy gyászoló család fájdalmából, hogy valamennyi részt magunkra veszünk a gyászból.”

Istennél a vigasz

Dénes István-Lukács felelevenítette kollégánk életútját, említést téve hosszú, áldozatos, hűséges tevékenykedéséről a Bihar megyei sportolók és olvasók szolgálatában. „A helyi, illetve megyei sportélet eseményeire koncentrált elsősorban, ezzel biztatta, bátorította a megyei sportolókat” – fogalmazott az igehirdető, megemlítve azt, hogy Szántó Zoltán munkája elismeréseképpen Fehér Dezső újságírói díjban, emberi, munkatársi kvalitásai elismeréseképpen pedig „Az Év Embere”-díjban részesült. Gyászbeszédében a vigasztalás forrásairól elmélkedve a lelkész elmondta, hogy ha csak emberileg próbálunk magyarázatokat találni a fájdalomra, a tragédiára, akkor nem nyerünk igazi vigasztalást, mert, mint ahogy az a gyászbeszédhez kiválasztott igerészekből is kiviláglik: „mi, emberek nem vagyunk az életünk urai, és nem vagyunk az idő urai. Ha azok volnánk, meghosszabbítanánk a szép és boldog pillanatokat, meghosszabbítanánk emberi életeket. Ha mi, emberek lennénk az élet és az idő urai, akkor – gondoljuk mi – másképpen lenne, jobb lenne, és jobban ki tudnánk használni minden percet, ami rendelkezésünkre áll. Az elmúlás minden élő számára törvénnyé lett, és úgy is szoktuk mondani, hogy miután letelik a kiszabott élet, mindenki elindul a minden élők útján” – fogalmazott Dénes István-Lukács, majd kifejtette, hogy ha pusztán az emberi léptékkel, az emberi dimenzióban keresnénk a vigasztalást, akkor egy-egy temetéskor nagyobb lenne az elkeseredés, mint a vigasz, mert csak Isten közelében találunk olyan válaszokat a felkavaró, nyugtalanító kérdéseinkre, melyek megnyugtatnak minket. 

„Földi életünk után is számíthatunk az Isten jóságára, kegyelmére, szeretetére. Ez az a vigasztalás, amely reményt és biztatást ad számunkra, hogy megálljunk egy ravatal mellett és igét hirdessünk, és imádkozzunk és vigasztalást közvetítsünk, mert tudjuk, hogy az Istennél van az élet, a földi élet és az örök élet” – hirdette. A magyar nyelven elhangzott gyászbeszéd után a tiszteletes röviden szólt román nyelven is az egybegyűltekhez, végezetül a közös ima és az áldás következett. Szántó Zoltán Ádám hamvait az elhunyt akarata értelmében Csarnóházán fogják szétszórni.