Tóth Gábor

Az előbb megfogalmazottakhoz képest máris helyesbítünk-kiegészítünk, legalábbis a vonósnégyes, mint szabvány tekintetében, mivel itt és most a brácsát hegedű helyettesítette, a nem szokványos kvartett tehát a következőképpen tevődött össze: Costin Éva – I. hegedű, Oláh Boglárka – II. hegedű, Oláh Gabriella – a brácsát helyettesítő III. hegedű, Ichim Beáta – gordonka. A nagyhét küszöbén az alkalomhoz kiválasztott reprezentatív zenemű, a helyszín és az előadók is hagyományosan ugyanazok voltak akárcsak tavaly ilyenkor (április 10-én). Szintén tradíciónak megfelelően, a mű előadásához szöveges részek, úgynevezett meditációk is kapcsolódtak az egyes tételek elé. Krisztus hét megszólalását egyenként felidézve Pék Sándor esperes, plébános volt e szövegi tartalom közvetítője. A négy evangélium alapján időrendbe felsorakoztatott krisztusi utolsó földi kinyilatkozások gondolati továbbszövéséhez a székesegyházi plébános a Haydn-zenéhez lehető legautentikusabban kapcsolódó forrást választotta, magának a kvartettből továbbszőtt későbbi Haydn-oratóriumnak a szövegkönyvét olvasta fel (Pödör Ferenc fordítása), mely egyben kulcsfontosságú jelentéstartalmakat tár fel, erkölcsi útmutatással a hallgató(k)ra vonatkozó egyéni és közösségi tanulságokat von le, illetve röviden megfogalmazott könyörgéseket, imákat is tartalmaz.

Ilyen látványos mértékű idő- és térbeli közelségben természetesen nem tudjuk nem megemlíteni, hogy ugyanez a Haydn-darab elhangzott négy nappal korábban, szerdán, a szomszédos római katolikus püspöki palotában is. Bár összehasonlítani nem feltétlenül feladatunk a két teljesen más típusú közegben zajlott előadásmódot, annyit talán el lehet mondani, hogy míg szerdán a Kaganovskiy-kvartett változatában hangsúlyosan érezhettük Krisztus megvívott harcának erőteljes drámai megragadását, úgy a mostani templomi környezetben sokkal inkább Jézus egyfajta átszellemülten békés elengedése került előtérbe a mű líraibb, éteribb vonalával. Tény, hogy zenészi-előadói minőségükön felül egytől egyig hölgyek, köztük édesanyák is alkották ezt a kvartettet, s talán ez is közrejátszhatott ebben a Jézust átölelve emberi közelségbe hozó interpretációban. A tételek jól megválasztott tartású tempóival az előadók egyben kiválóan alkalmazkodtak a bazilika kényes akusztikájához is. Persze nyilvánvalóan nem lehet egynéhány mondatra leegyszerűsíteni kilenc tétel (bevezetővel és fináléval együtt) sokrétű dramaturgiájának megjelenítését, de ha jövőre is megmarad ez a Haydnt és Krisztust idéző szép hagyomány, talán lesz még alkalom mesélni pl. arról, hogy miért épp az f-moll sötét színeit társítja Haydn a reményvesztett fájdalomhoz (Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?), vagy miért pont a szentháromság három előjegyzéses Esz-dúr tonalitását hívja támaszként a „hazatérés” megerősítéséhez (Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet), s persze a Haydn által mesterien feltárt lehetőségek tárháza szinte kifogyhatatlan.

És akkor kapcsoljuk az esemény végéhez magát a zene előtti bevezetőt, melyben Pék Sándor többek között így fogalmazott: „Jézusnak nemcsak szavai voltak a kereszten, hanem csendje is”. Ami e többrétegű alapgondolatnak egyik árnyalt gyakorlati üzenetét illeti, végső soron nem sikerült vele a kereszthalált megidéző esemény végi tapsot elkerülni, hiszen a 160–170 főnyi hallgatóság, szerepét tekintve egyben közönség is volt, s érezte, hogy az előadóknak kijár az egyórányi nívós művészi munkáért az elismerés.