Tóth Gábor
Jellemző képben lét szempontjából, hogy a filharmónia Bartók Béla születésnapján (március 25.), a félig Bartókról elnevezett koncertteremben „aktuálisan” német dalestet tart egy részben japán kezdeményezésű fesztivál keretében, amin a Kolozsvári Román Nemzeti Opera csapata a vendégfellépő. De tegyük félre a kicsinyeskedést, hiszen egy tartalmilag olyan nagyszerűen összeállított repertoárt, olyan minőségi tartású műsort hallhattunk most szombaton (importot egyébként, mely Kolozsváron február 23-án már be volt járatva), ami sokat érdemelne visszhangból, többet, mint amennyi tér és idő itt és most rendelkezésre áll egy napilapban a felpörgött márciusi váradi zenei, s főként egyéb fontos világi események sűrűjében.
Békeidőben sokszor észrevehetetlenül jelentéktelen részletekkel vagyunk elfoglalva. Háborúban, válságban alapvető dolgaink éleződnek ki, végletekig fokozódik a jelentősége egy olyan életet mozgató, életben tartó, utolsó reményt jelentő nemes érzelemnek, mint a szerelem, átértékelődik a pillanat súlya, a találkozásé, a búcsúé, e pillanatok kérdése az örökre vagy a soha. Egy körös-körül pusztuló világból belső kiút simogató kezével a művészet, mely tömegeknek nyújtva lelki menedéket átöleli, tenyerén hordozza ezt a szerelmet, s így az emberi történeteket akár a cenzúrát kicselezve is ügyesen csomagolhatja bele, legyen a témahordozó akár a felemelő slágerdal, akár vele megtöltve a színház (operett) vagy természetesen a korabeli, még aktív-élő zenei értékeket tartalmazó mozi. Ezen aktualitások jegyében szólt most kilenc évtized távlatából egy 14 számból álló másfél órás válogatás a harmincas évekből, a két világháború közötti korszak Bécs-Berlin axisú, német nyelvű szerelmes dalaiból. Dalesthez viszonyítva igen szépszámú közönség volt, nagyjából 90-en, mindez 20 százalékos telítettséget jelentett a nézőtéren.
Hiányoltuk a műsorlapot, de kárpótolt helyette Florin Sâmpelean basszista román nyelvű narrációja, melyben a dalszövegek román fordításai is megszólaltak. S ha már a textusnál tartunk, egy dal alapvető tulajdonsága, hogy nemcsak zeneszerzője, de szövegírója is van. Sajnos utóbbiak nevei sem szóban, s műsorlap híján tehát sem írásban nem nyertek említést. A megszólaltatott zeneszerzőket viszont összeköti, hogy a bécsi operett stílusának huszadik századi utolsó aranykori, „békebeli” képviselői, valamint származásuk vagy vállalt emberségesebb nézeteik miatt mindannyian el kellett hagyják hazáikat az 1930-as években a felerősödő nácizmus nyomására. Az osztrák Robert Stolz (1880–1975) bécsi operettkarmesterség után lett emigrációban (1938-tól) sikeres hollywoodi mozizeneszerző, Hans May (1886–1959) zsidó származású osztrák dalszerzőből majdan Angliában vált (1936-ban emigrált) híres musical-komponista, a sziléziai Ralph Erwin (1896–1943) Franciaországban (1933-ban menekült) lett népszerű filmzenealkotó, de idejekorán koncentrációs táborban halt meg, Ralph Benatzky (1884–1957) osztrák-morva operettszerző pedig Svájcba menekült 1932-ben. A sor kiegészül még Kálmán Imrével, aki 1940-ben az Egyesült Államokba kényszerült távozni.
Marius Vlad Budoiu tenor, a kolozsvári román opera korábbi igazgatója színvonalas előadásban, ízléses, elegáns hanghordozással, stílusban hozta a teljes repertoárt, ráadásul jól bánt a németnek a bécsies e-hajlításaival is. Le a kalappal, mert ha pihenőkkel is, de másfél órás műsort vitt könnyedén a hátán, jobban mondva hangszálain a 14 dallal, amelyekből némelyik nem akármilyen hangigényű volt. Kálmán Imrét egyébként magyarul is énekelte (Hej cigány a Marica grófnőből), igazán rendes gesztus tőle. A korszak szerelmes dalbetéteit, bár főként európai filmek (némelyik operett-adaptáció) zenéiről beszélünk, háttérkivetítőn, a dalok alatti folyamatos figyelemmegosztást eredményezve főként az amerikai mozi több évtizednyi sztár-csókjeleneteinek összeollózott áradata kísérte vizuálisan – jóból is megárt a sok, bő fél óra után azért már kissé megcsorgott ettől a vászon.
Az est poénja volt egyébként, hogy a Hej cigány alatt a háttérben a Casablanca című film ún. Játszd újra Sam-es jelenetét láthattuk... Megidézték viszont képekben a korszak nagy tenorjait is ezen a kivetítőn – Joseph Schmidt, Richard Tauber, Jan Kiepura, Rudolf Schock, Helge Rosvaenge, Leo Slezak –, hiszen jó előadók nélkül voltaképp nincsen élő szerző sem. Larisa Pentea a kolozsvári román opera korrepetitora igazán érzékeny zongorakísérőnek bizonyult, ritka kifinomult ízléssel, a szerelemről magányosan másfél órát éneklő tenornak legalább így volt egy szótlan hölgypartnere is a színpadon. Néhány címet azért felsorolunk. Robert Stolz: Két szív, mely valcer taktust ver (Szívek szimfóniája c. film, 1930); Ti nők, ti nők, ti szőke barna nők (Minden nőt szeretek, 1935); Szívem érted dobog (1934); Szeretlek! (1937), Frag nicht, warum ich gehe és Adieu mein kleiner Gardeoffizier (Vége a dalnak, 1930); Du, du, du, schließ deine Augen zu! operett (Wenn die kleinen Veilchen blühen c. operett, 1932). Kálmán Imre Grüß mir mein Wien (Mondd meg, hogy imádom a Pesti nőket – itt egyébként Bécsbe utazhattunk a vetítés szárnyán) és a már említett Hej cigány (Marica grófnő, 1924). Hans May Frag nicht! és Ein Lied Geht Um Die Welt (Szerelem városa, 1933). Ralph Erwin Csókolom a kezét, asszonyom (1929). Ralph Benatzky Es muss was Wunderbares sein (Im weißen Rössl c. daljáték, 1930).
