Pap István

A nagyváradi római katolikus püspöki palotában megtartott expozéjában a kutató a magyar szecessziót és nemzeti stílust állította párhuzamba az újromán stílussal, ugyanakkor cáfolta Paul Constantin román művészet elméletírónak az 1970-es években megfogalmazott tézisét, miszerint a szecesszió és az újromán építészeti stílus egymás párdarabjai voltak a 19. és a 20. század fordulóján, melyek születése és végzete is hasonló okokra vezethető vissza.

Zuh Deodáth elmondta, hogy a magyar és a román nemzeti stílusmozgalmakban valóban közös volt az, hogy a saját képükre formáltak egy már létező és bizonyos szempontból egységes városképet, amellyel különböző okokból nem voltak megelégedve. A különbségek azonban sokkal nagyobbak a kettő között, mint a hasonlóságok. A románok 1900 környékén nagyon jól tudták, milyen a román építészeti stílus, nincsenek viták erről, mint Magyarországon. Számukra az újromán stílus a nemzetépítő stratégia része, így még jóval az első világháború után is született számos újromán stílusú épület, míg a magyar szecesszió az újítás kifejező eszköze a művészetekben, így az építőművészetben is, és ezt a szerepét az első világháború után már nem tudja betölteni, így elveszíti jelentőségét.

Előadása második részében Zuh Deodáth arról értekezett, hogy mindkét építészeti stílus a népi művészet kis léptékű alkotásait vette mintaként, később azonban ezek monumentálisra nagyításával eltértek az eredeti iránytól, aminek következtében a szecesszió elnyomta a korábbi helyi sajátosságokat. Ennek egyik beszédes példája éppen Nagyvárad, ahol a szecesszió a maga térnyerésével és dominanciájával gyakorlatilag eltüntette a 18. és a 19. századi Várad városképét.