Pikó Stefánia
Kösz, köszi, köszke, köszike, köszönet, köszönöm, köszönöm szépen. Sokféleképpen mondhatjuk, és a magyar nyelv csodája, hogy mindegyik egy kicsit más attitűdöt, sőt akár különböző személyiségjegyeket is takarhat, vagy éppen elárulhatja a korosztályunkat. John Langshaw Austin, valamint tanítványa, John R. Searle munkája szerint a köszönöm a beszédaktusok közé tartozik, mely kategória véleményem szerint az egyik legizgalmasabb a nyelvészetben. A beszédaktusok kategóriájában olyan szavak találhatók, amelyek kimondásával, egyszerűen fogalmazva: valami történik a világban, mondhatnánk úgy is, hogy varázsszavak. A legszemléletesebb példa erre az esküvőn elhangzó mondat, amikor a pap összeadja a jegyeseket: „Házastársakká nyilvánítalak benneteket”. Konkrétan a mondat kimondása révén történik meg az egybekelés, persze, számos körülmény van még, de enélkül hiába öltözne ki bárki. Ugyanilyen, amikor egy tárlaton a díszvendég azt mondja, „megnyitom a kiállítást”. A köszönöm olyan beszédaktus, amely esetében érzelmi viszonyulásaink kerülnek előtérbe, és csak akkor működhet igazán, ha a beszélő őszinte. Nem befolyásolunk vele olyan „súlyos” dolgokat, mint mondjuk valakinek a családi állapota, de érzelmeket fejezünk ki, ezzel pedig a „címzett” érzelmeit is befolyásoljuk.
Január 11-én volt a „köszönöm” szó világnapja, és ha rákeresünk angol nyelvű portálokon, azt írják, a január a hála hónapja. A világnapnak nem található pontos háttérsztorija, valószínűleg nem egészen hivatalos, arról viszont, hogy ezt sok helyen ünneplik, számos honlap, írás, fotó, eseménybeszámoló szól. Itthon annyira még nem elterjedt, legalábbis a Belügyminisztériumon kívül nem sokan emlegették. A minisztérium Facebookon keresztül tette fel a kérdést a követőknek, hogy ki, kinek és miért mondana hálát ezen a napon. Amikor rátaláltam a bejegyzésre, és megláttam, hogy ezer hozzászólás van alatta, illetve több száz megosztás, kíváncsi lettem, hogy milyen válaszok érkeztek. Hamar rájöttem azonban, hogy a legtöbben csak közhelyeket puffogtatnak. A közhelyeket a legkönnyebb előkapni ilyenkor, és bár nem véletlenül váltak közhelyekké, gyakran mégsem érzem mögöttük az őszinteséget.
A mágikus köszönöm szó párja a kérem, ezeket anyáink és apáink gyerekként megtanítják nekünk, már az első kifejezések között. Legalábbis jó esetben. A köszönöm ugyanis egy udvariassági formula, amit illik használni. Érdekes, hogy fontosságát gyakran csak olyankor érezzük meg igazán, amikor nem mondják. Oldalpillantást vetve az illetőre némán várakozunk, aztán, ha néhány perc után sem érkezik a varázsszó, morgunk valamit, duzzogunk, vagy aki erélyesebb, az odaszól egy gúnyos, passzív-agresszív „szívesen”-t.
Fontosnak tartanám a köszönöm napján, hogy önreflektáljunk. Ne csak arra fókuszáljunk, hogy mi az, amiért mi hálásak lehetünk, illetve ki az, akinek köszönetet mondhatnánk, hanem gondolkodjunk el azon is, hogy mások vajon van-e miért köszönetet mondjanak nekünk, szoktunk-e jót tenni, kedvesek lenni.
Kösz, köszi, köszke, köszike, köszönet, köszönöm, köszönöm szépen. Az lenne a legjobb, ha ezeket mindenféle világnapok és jeles alkalmak nélkül használnánk kellő mennyiségben, az ilyen jeles napok azonban pont azért jöttek létre, mert emlékeztetni kell minket. Ne feledkezzünk meg tehát a magyar nyelv egyik mágikus szaváról, mely nemcsak a nyelvészet világában képes többre önmagánál, hanem az emberek szívében is.
