Tóth Gábor
Joseph Haydn (1732–1809) születésének 290. évfordulóján, március 31-én, csütörtökön a klasszika nagymesterének kiadós lélegzetvételű műve, A teremtés c. oratórium (1798) hangzott el 19 órai kezdettel a nagyváradi filharmónia hangversenyén, melynek ezúttal a váradi római katolikus székesegyház adott otthont a püspökség jóvoltából. Az esemény egyben záró koncertje volt a XI. Tavaszi Fesztiválnak, amit Ciprian Marinescu Japánban élő hegedűművész, karmester, impresszárió hathatós közbenjárásával rendez évente a filharmónia.
Az isteni teremtést követő, immár ember kalibrálta naptári időfolyamatok úgy hozták, hogy idén épp csütörtökre, hangversenynapra esett március 31., azaz Haydn születésének pontos napja. Ezzel együtt üzenetértékű, hogy a természet készülő tavaszi újjászületésére is rímelt az előadott oratórium tartalmilag (szövegi forrásai: Genezis, zsoltárok, John Milton Elveszett paradicsom, Gottfried van Swieten fordításában és hozzáfűzéseivel). A Váradon immár hat éve nem hallott A teremtés – vagy alkalmi tulajdonnevesüléssel A Teremtés – most ismét megszólalt a maga teljes, mintegy kétórás pompájában, vágás nélkül. Erre bő 200 főnyi hallgatóság volt csütörtök este kíváncsi a bazilikában, összehasonlításul, a filharmónia saját nézőterének szűk felét töltötte volna meg ez a hallgatóság.
Dán-amerikai származású, Ausztriában tevékenykedő klasszikaszakértő karmester, a 64 esztendős Niels Muus vezényelt. Keményen összeszedte a társaságot, zenekart, kórust, stilárisan és pontosságra koncentráltan, ráadásul profin dolgozott a tempókkal és intonációkkal is, hogy a bazilika visszhangveszélyes légterében a legminimálisabbra csökkentse a hangzástorlódásokat, és minden zenei gesztus érthető maradjon, főként polifóniában. Gábriel (szoprán), Uriel (tenor) és Rafael (basszus), továbbá Ádám (basszus) és Éva (szoprán) oratorikus szerepeiben a szólisták Veronica Anușca szoprán (Bukaresti Román Nemzeti Opera), valamint Cristian Mogoșan tenor és Cristian Hodrea basszus (Kolozsvári Román Nemzeti Opera) voltak. A számos szóló, duett, tercett kihívásait tekintve bár helyükön kezelték a partitúrát a szólisták, hozzátesszük, hogy pl. a szoprán operás-operettes színpadra hajló karaktere inkább színházilag rímelt egy madáchi Évára, mint klasszikus oratóriumra, a tenor recitativói lehettek volna stilárisan is „seccóbbak”, s az ember megteremtésének ecsetelésekor inkább annak esendősége, mint magasztossága tűnt fel általa, a basszus volt az, aki oratorikus hangzást nyújtott (neki operás jelene mellett filharmónia-énekkaros múltja is van Kolozsvárról). A fináléhoz csatlakozó kiegészítő epizód-altszólót az énekkarból Ramona Pataki-Hașaș énekelte, és ne feledjük megemlíteni a kórus állandó munkájáért felelő Lászlóffy Zsolt karigazgatót sem.
A szimfonikus zenekar összetételében jó volt látni, hogy bár szűk lehetőséget nyújtottak az oltár előtti lépcsők, nem spóroltak hangszerekkel, pl. sem a kontrafagottal, sem a mindössze a paradicsomi jelenet elején megjelenő harmadik fuvolával (egyébiránt mindkettő fontos szereplő, előbbi idilli magasságok, utóbbi zordabb mélységek megjelenítésének kiegészítésekor). Haydn számtalan momentumban olyan leíró zenei eszközökkel, zenekari effektusokkal él, nyilván a klasszika lehetőség- és ízlésvilága korabeli távlatából, hogy sokszor úgyszólván nem is szükséges a szövegértés, a textus néhol kifejezetten szájbarágás is a zene mellé, funkcionálisan, akárcsak a mai filmzenei szituációtúlmagyarázások. Haydn itt szinte kifogyhatatlan kedvvel főként a sokszínű teremtett állatvilág bemutatásának biztosít bőségesen ecsetelési teret (különféle madarak trillái, halfickándozás a csobogó patakban, oroszlánbömbölés, tigrisszökellés, jámbor nyájlegelés, rovarzümmögés, földalatti csúszómászók vánszorgása) – szimpatikus gesztus volt a karmester részéről, hogy a zakó alatti mellénye a természet virágaira rímelt szolid eleganciával.
Nemkülönben érzékletes minden Haydn-gesztus, ami az elemek (zúgó tengervizek, hegyrengő föld, viharos szelű lég) ábrázolását illeti, vagy ami a fény/magasság és a sötét/mélység ellentétpár-szimbolikából fakad. Megtudhatjuk Haydntól pl. azt is, hogy ég és föld között a távolság pontosan egy tiszta kvartnyi hangközlépés. A bevezető káosz kanyargó tonalitáskereső inflexiói, a „lőn világosság” fortissimóban berobbanó C-dúrja is az említett eszköztár része. Ami viszont a leglehengerlőbb fénymomentum, az a legelső napfelkelte zenekari ábrázolása, micsoda zene ez kérem, s mindössze 14 ütem, pedig hol voltak még az impresszionisták hangulatfestései… Nemkülönben zseniálisak a „dicsőség”-re mindig jól időzítve zengő rezek és üstdob, és a Händel-hatásra mesterien továbbgondolt nagyszerű arányérzékkel adagolt kórustételek, kettősfúgákkal is nyomatékosítva a teremtő magasztalását nap nap után. Haydn maga írja A teremtés komponálásának időszakából: „naponta térdre borulva imádkoztam és kértem az Istent, hogy adjon erőt nekem a mű szerencsés befejezéséhez”. Haydn inspiráló erejű hite és szabadkőműves illusztratív szimbolikája a tudós felvilágosodás jegyében (1785-ben lépett be a Zur wahren Eintracht bécsi páholyba) A teremtésben nagylélegzetű szerves egésszé kapcsolódik. E hibátlanná teremtett világ paradicsomi jelenetének harmóniájában szólal meg az utolsó előtti számban Uriel, a mostanig épült csodálatos rendet egyetlen gondolattal megbillentve: „Ó, boldog pár, mindörökre boldog, / ha csalfa vakhit félre nem vezet, / hogy még többet kívánj, mint amennyit bírsz, / s még többet tudj, mint szabad.” De a műben a végszó azért a teremtőt illeti, s mindenki együtt zengi a záró dicsérőéneket.
