– A hangja sokak számára egy egész korszakot idéz meg a magyar rock történelméből. Teher ez, vagy inkább ajándék, hogy ennyi emlék és elvárás kapcsolódik hozzá?
– Mindenképpen ajándék. Már csak azért is, mert átélhettem azokat az időszakokat, amikor a magyar pop- és rockzene átalakulóban volt, amikor megtanultuk az angolszász popzenét magyarra formálni, magyar nyelven megszólaltatni. Ez az egyik része.
Ugyanígy belecsöppenhettem abba az időszakba is, amikor a rockopera és a musical műfaja gyökeret vert Magyarországon. A Rock Színház egyik tagja lehettem, és elkezdtünk egy olyan munkát, amely akkor valóban úttörőnek számított. Sok színház nemcsak Magyarországon, hanem a környező országokban sem tudta még elképzelni, hogy létezhet ez a műfaj. Ennek a munkának szereplője, néha főszereplője is lehettem. Ez valóban ajándék.

– Innen egyenes út vezetett Koppány szerepéig?
– Azt gondolom, nagyon sok esetben a rendezők döntik el, kit szeretnének látni egy-egy darabban. Nem is feltétlenül a szerzők, ők megírják a művet, van egy elképzelésük, de a szereposztásban sokszor a rendezői döntés a meghatározó.
Koppány szerepe esetében Koltay Gábornak tartozom köszönettel. Ő látott engem színpadon, látott rockénekesként, és látott egy korábbi darabban is, amelynek Krízis volt a címe. Abban egy nem is olyan egyszerű főszerepet játszottam. Később tudtam meg, hogy az István, a királyról megjelent könyvében le is írta, én voltam az első szereplő, akire gondoltak.

– Koppány szerepe teljesen összenőtt a nevével. Ez soha nem zavarta?
– Volt időszak, amikor majdnem zavart. Ez nemcsak az én esetemben fordul elő, hanem minden olyan szerepnél, amely nagyon erősen rátapad egy színészre vagy énekesre. Ilyenkor a közönség már szinte bármilyen más szerepben is azt az alakítást keresi benne.
Aztán eljött az az időszak, amikor ezt már másként láttam. Ma már büszke vagyok rá, és nyugodtan vállalom. Jó érzés, hogy voltak olyan szerepeim, amelyeket sikerült szépen, maradandó módon megformálni. Koppány is ilyen szerep lett. Olyan alakítás, amelyről sokan azt mondják, hogy „az öreg után kell menni”, mert az akkor rendben volt.

– Több mint öt évtizede áll színpadon, számtalan koncert és színpadi szerep van már ön mögött. Miben más ma kiállni a közönség elé, mint pályakezdőként?
– Amikor az ember nagyon fiatal, sokszor nem figyel olyan dolgokra, amelyek csak később válnak igazán fontossá. Gondolok itt a technikai részletekre, a kiejtésre, az éneklés apró finomságaira. Fiatalon az ember örül, hogy ott lehet a színpadon, hogy mosolyognak rá a lányok, hogy történik körülötte valami.
Később viszont eljön az az időszak, amikor igényesebb lesz önmagával szemben. Én is elvégeztem bizonyos iskolákat, sok zenét hallgattam, közben pedig rájöttem, milyen hiányosságaim vannak. Ezeken dolgozni kellett, gyakorolni kellett, sokszor egyedül is. Ma már azt gondolom, nagyon sok mindent tudok az éneklésről, a rockzenei éneklésről és a musicaléneklésről is.

– Van olyan dal, amely ennyi év után is különleges érzéssel tölti el, amikor előadja?
– Azt gondolom, igen. Amikor történelemről beszélünk, sokaknak egy ország, egy esemény vagy egy háború történelme jut eszébe. De ma már nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar rockzenének is lett történelme. Az Illés, az Omega, a P. Mobil és más zenekarok olyan dalokat hagytak maguk után, amelyek ma is élnek.
Én 1974-ben lettem ismertebb a P. Mobil tagjaként, és abból az időszakból is születtek olyan dalok, amelyeket a közönség ma is szívesen énekel velem együtt. Ha azt mondom, Menj tovább, vagy azt, hogy Kétforintos dal, mindenki tudja, miről van szó. Ezért azt mondom, volt értelme annak, amit csináltunk. Amikor ezek a dalok találkoznak a közönséggel, az mindig nagy boldogság.

– Nem mostanában láthatta önt a váradi közönség. Fel tudja idézni, mikor találkozott legutóbb az itteni rajongókkal?
– Emlékeim szerint legutóbb a Mandala Színházzal jártam itt, de fontosnak tartom hozzátenni, hogy számomra Várad esetében nem „határon túli” helyszínről van szó. Ezt a megfogalmazást nem is szeretem. Meggyőződésem, hogy egy vérből valók vagyunk, ezért akár Vajdaságba, akár Felvidékre, akár Váradra megyek, úgy tekintek rá, mintha hazamennék. Valami történt közben, ami nem a mi hibánk, de ettől még az összetartozás érzése nem változik.

– Mi az, ami még mindig motiválja? A színpad valóban egy életre szóló hivatás?
– Remélem, igen. A színház sok mindenre megtanított. Láttam olyan kollégákat, akik az utolsó pillanatig bejöttek a színházba, pedig tudtuk, hogy nagyon betegek. Tudtuk, hogy akár a színpadon is meghalhatnak, mégis bejöttek, elmondták a soraikat, mert ez volt az életük.
Azt gondolom, mi, öreg rockerek, öreg huszárok is ilyenek vagyunk. Tántoríthatatlanul megyünk tovább a színpad felé, és visszük, amit ránk bíztak. Életünk végéig ez jutott nekünk. Erről írtam is egy dalt, az a címe, hogy Engem ne sajnáljatok. Abban pontosan benne van, mit gondolok magunkról és erről az egész pályáról.