A Ceaușescu-rendszer utolsó heteiben sokan már nem bíztak abban, hogy belátható időn belül változás következik be Romániában.
– köztük volt az a neve elhallgatását kérő hölgy is, aki felidézte szerkesztőségünknek szökése történetét.
Harminchét év telt el azóta, de a hölgy még ma is szorongással emlékszik vissza arra az éjszakára, amikor egy tehervonatra felkapaszkodva maga mögött hagyta Romániát. A történet 1989. december 6-án játszódott le, alig két héttel a romániai forradalom előtt. Akkor még senki sem sejthette, hogy a Ceaușescu-rendszer napjai meg vannak számlálva:
Interjúalanyunk Nagyszántón élt, nem messze a román–magyar határtól. Környezetében sokan próbáltak a zöldhatáron át megszökni, ő azonban nem mert nekivágni. Tudta, milyen szigorúan őrzik a határt, és milyen következményekkel járhat, ha valakit elfognak. Menni viszont mindenképpen akart.
– emlékezett vissza.
Korábban írtuk
Egy ismerősük vetette fel az ötletet, hogy nem gyalog kellene próbálkozni, hanem tehervonattal. Hallották, hogy másoknak már sikerült így átjutniuk Magyarországra. A terv egyszerűnek tűnt, de a valóság bármikor felülírhatta az elképzeléseket. Hárman indultak útnak: a lapunknak nyilatkozó hölgy, a barátnője és annak férje.
A tehervonat a Sinteza vegyi üzem közeléből indult,
Ketten feljutottak, interjúalanyunk barátnője azonban nem. Utóbbi férje ekkor ráfeküdt a lapunknak nyilatkozó hölgy lábára, ő pedig teljes erejével behúzta a barátnőjét a vagonba. A rakomány ipari só volt, amelyre végül mindhárman ráestek.
– emlékezett vissza.
De a fájdalommal akkor senki sem törődött, mert egyetlen cél lebegett a szemük előtt: hogy átjussanak a határon. Végig mozdulatlanul feküdtek a tehervagonban, alig mertek megmoccanni.
– fogalmazott a hölgy. Csak amikor hajnalban Biharkeresztes közelébe értek, akkor mert először felnézni. Addig minden percben attól féltek, hogy felfedezik őket.
Kihallgatás után menekülttábor
A magyar oldalon azonban egészen más fogadtatás várta őket, mint amire számítottak: a határőrök bekísérték, de nem fenyegették vagy bántalmazták őket. A kihallgatás után a hajdúszoboszlói menekülttáborba kerültek, ahol körülbelül egy hetet töltöttek.
Az első kihallgatásra ma is mosolyogva emlékszik vissza. Romániában megszokták, hogy minden hivatalos ügyintézéskor az apjuk nevét kérdezik, ezért egymás között azzal viccelődtek, hogy akkor fogják tudni, hogy jó helyre kerültek, amikor a hatóságok az anyjuk nevét és a nemzetiségüket fogják kérdezni. Pontosan ez történt.
– idézte fel a hölgy ezt a különleges, máig benne élő pillanatot.
A hajdúszoboszlói menekülttáborban körülbelül egy hetet töltöttek, ezután egy ismerősük Szolnokra hívta őket. Interjúalanyunk munkát kapott, és Magyarországon maradt.
Menekültként letelepedési engedélyt kapott Magyarországon, később az úgynevezett kék útlevelet is kérvényezte. A sors különös fordulataként élte meg, hogy a rendőrségen ugyanazzal a tisztviselővel találkozott, aki évekkel korábban a hajdúszoboszlói menekülttáborban kihallgatta.
Mivel addig nem volt útlevele, Romániába először csak két év elteltével tudott visszalátogatni. Beszélgetőtársunk ma már egészen másként gondol arra a decemberi éjszakára.
– fogalmazott. Mégsem bánta meg a döntését, mert bár akkor nem látta előre, hogy néhány héttel később összeomlik a diktatúra, azokban a döntő napokban úgy érezte, hogy a szökés jelenti számára az egyetlen esélyt egy szabadabb életre.
Csíkszék
