Nem a leglátványosabb, sőt akár kockázatosnak is nevezhető programmal zárult vasárnap este a Sounds of Oradea fesztivál ötödik kiadása a nagyváradi színházban. A szervezők ezúttal sem egy nagyszabású szabadtéri koncertet választottak búcsúzóul, hanem egy szólózongoraestet. A műfaj különös és kölcsönös bizalmat kíván az előadótól és a közönségtől, hiszen egyetlen hangszernek kell mintegy másfél órán át fenntartania a figyelmet. Ehhez pedig nemcsak technikai tudásra, hanem kivételes színpadi jelenlétre is szükség van.
Gabriela Montero személyében olyan művész érkezett Nagyváradra, aki a világ legjelentősebb koncerttermeiben lépett már fel a New York-i Carnegie Halltól a Sydney Operaházon át a párizsi Philharmonie-ig és a bécsi Konzerthausig.
Nemzetközi hírnevének további bizonyítéka, hogy Latin Grammy-díjast kapott, és a vasárnapi estén is érzékeltette, hogy a spanyol s a latin-amerikai zenei világ ihletett előadója, aki virtuozitása mellett improvizációs képességeinek is köszönheti nemzetközi hírnevét.
Fotó: Facebook/SO Festival
A színház nézőtere nem telt meg teljesen, valamivel több mint háromnegyed ház fogadta a művészt, de akik eljöttek, nemes zenei élményben részesültek. Montero egyetlen szó nélkül játszotta végig az egy szünettel kettéosztott hivatalos műsort. Az első rész Domenico Scarlatti és Antonio Soler szonátáival indult. A két szerző cisz-moll és G-dúr szonátái megszakítás nélkül követték egymást, mintha egyetlen nagyobb zenei ív részei lennének. Montero játékában a hangsúlyok természetessége és a ritmusok rugalmassága végig frissen tartotta a barokk kompozíciókat.
Ezután Frédéric Chopin cisz-moll scherzója (Op. 39) következett, amely az est első igazán nagy lélegzetű műve volt. Montero nem a romantikus túlzások felől közelített a darabhoz, inkább a szerkezet és a drámai kontrasztok érdekelhették.
Az első rész második felében már egyértelműen a spanyol világ került előtérbe. Enrique Granados Költői keringői és Isaac Albéniz Triana című darabja az Ibéria zongoraszvitből színekben, ritmusokban és karakterekben gazdag előadásban szólalt meg.
A szünet után Albéniz Sevilla című műve nyitotta a második részt, majd egy kevésbé gyakran hallható Chopin-kompozíció, a Bolero (Op. 19) következett. Bár Chopint ritkán társítjuk a spanyol zenei világhoz, ez a választás jól illeszkedett az est koncepciójához.
Különleges színfoltot jelentettek Alicia de Larrocha rövid darabjai, az Álom gyermekkorból és a Szomorú menüett.
Ezeket Federico Mompou lírai Dal és tánc című műve követte, amely után ismét Chopin került a középpontba az op. 28-as sorozat híres Desz-dúr prelűdjével, a közönség által csak „Esőcsepp-prelűdként” ismert darabbal. Ez volt az este legismertebb kompozíciója. Granados Andaluza című tétele a Tizenkét spanyol tánc zongoraciklusból, illetve Liszt Ferenc Spanyol rapszódiája zárta a hivatalos programot. A virtuóz darab méltó befejezése volt az estnek, és egyben összefoglalta mindazt a spanyol ihletettséget, amely a koncert egészét meghatározta.
A valódi különlegesség azonban csak ezután következett. Montero megszólalt, és elmagyarázta, hogy már gyermekkorában kialakította azt a szokását, hogy a közönség által javasolt dallamokra improvizál.
A kiválasztott témákat a közönség közösen el is énekelte, a zongorista pedig ezekből a pillanat hevében épített fel új kompozíciókat. Háromszor is eljátszotta a ráadásban ezt a játékot, két alkalommal romantikus zongoraművek születtek meg a pillanat hevében, a harmadik témából pedig egy latinos ritmusú és jellegű improvizáció lett, és az addig passzív hallgatókból aktív megfigyelői lettek annak, hogy mivé alakul az általuk jól ismert dallam.
A Sounds of Oradea fesztivál záróestje nem a sztárkultuszról szólt elsősorban, hanem a zene közvetlenségéről. Gabriela Montero koncertje emlékeztetett arra, hogy egyetlen hangszer is elegendő lehet egy teljes est megtöltéséhez, ha olyan művész muzsikál, aki nemcsak eljátssza a műveket, hanem újra is teremti őket.
Dance
