Kincses Réka rendező és a színművészek azt vizsgálják, hogy létezik-e egyáltalán véletlen, vagy minden mögött ott rejlik valamilyen vallási értelemben vett csoda, mely a szükségszerűség erejével hat az emberi életre. De véletlen és csoda fogalma nem válik ketté az alkotók koncepciójában, hanem a vallásos és a természettudományos szemlélet sajátos szinonimájaként kezelik azokat.

és mivel a színészek nem egy-egy irodalmi alakot formáltak meg, hanem önmagukat adták, ezért elmosódott a határ a színész és a szerep között. Így miközben az előadás a csodát keresi, valójában az emberi lélek sérülékenységét mutatja meg. Sebestyén Hunor és Kocsis Anna kapcsolatának hullámzását, Fodor Réka gyermekkori traumáját – a gyermekmegrontó Nelu bácsi esetét –, Szotyori József és Scurtu Dávid testvér-történeteit, Firtos Edit bonyolult apaképét vagy Balogh Attila vallásos neveltetésének lenyomatait látjuk a színpadon.

A darabban szintén játszó Molnár Júlia, Hajdu Géza és Kocsis Gyula saját történeteit nem tudtam beazonosítani, de valószínű, hogy az ő ötleteik is beépültek a történetekbe, amelyek nem csupán vallomások, hanem a személyes múlt művészi feldolgozásai.

A színpadon látottak nem pusztán megtörtént dolgok, hanem életformáló villanások, és ezeket a villanásokat jól érzékelteti az előadásban az, hogy az események nem meghatározott ok-okozati összefüggésben és kronológiai sorrendben követik egymást, hanem

Az előadás vázát egyéni történetek képezték, ezeket fejlesztették improvizációkkal teljes egésszé, időközönként pedig dalbetétekkel fűszerezték. De ez a formai szabadság kockázatos vállalkozás, hiszen az improvizációk természetüknél fogva egyenetlenek: vannak hatásos pillanatok, más ötletek azonban erőtlenebbek, és ez alól a Villámcsapottak sem volt kivétel.

Az előadásban Sebestyén Hunor és Kocsis Anna szerelmi vívódásai, vagy Fodor Réka múltbéli traumájának megidézése olyan momentumok, melyekben talán a legjobban sikerült volna lebontani a néző és a színész közötti láthatatlan falat, mert

De a színészek mintha megijedtek volna ettől a nyerseségtől, mert saját szerepükből kilépve maguk kezdtek el magyarázatokat fűzni saját történeteikhez, ezzel mintegy tompítva a látottak hatását. Más alkalmakkor a színpadi események eleve nem emelkedtek túl az anekdotikus történetmesélés vagy a geg szintjén, ezért bár a személyesség ereje és a dokumentarista színház bátorsága vitathatatlan, ám a „csoda” esztétikai szintre emelése néhol hiányérzetet hagyott maga után.

A Szigligeti Színház előadása egyfajta önvizsgálat is arról, hogy hol húzódik a határ valóság és fikció között, és mi az, ami a színházban csodává válhat. A Villámcsapottak válasza erre: a csoda mi magunk vagyunk.