Nagyvárad önkormányzata az utóbbi években sok energiát fordított arra, hogy emlékjeleket állítson a város magyar múltjának, mert rájött arra, hogy ezzel a múlttal kereskedni lehet. De mivel ehhez a turistacsalogatás szolgálatába állított merkantil szellemhez nem társul sem az említett múltnak őszinte megbecsülése, sem a biztos történelmi tudás, ezért rendre eltéveszti a hangsúlyokat, és olykor magukat a tényeket is.

Ennek legfájóbb példája a váradi vasútállomás falán elhelyezett emléktábla, amely azt hirdeti, hogy onnan deportálták Auschwitzba a nagyváradi zsidóságot. Csakhogy a bevagonírozás a Rhédey-kertben történt. Ez nem apró pontatlanság, hanem történelmi tévedés.

A Bunyitay liget új kapui természetesen nem ugyanekkora horderejűek, de ugyanannak a helytelen eljárásmódnak a termékei, mely nem akarja bevonni a magyar közösséget a város múltjának emlékjelekben megtestesülő megidézésébe. Nem tudott a Bunyitay liget kapudömpingjéről sem Zatykó Gyula polgármesteri tanácsadó, sem az RMDSZ önkormányzati frakciója, de még a városháza magyar sajtómunkatársa sem. A város magyar örökségét idéző emlékjelekről tehát úgy döntöttek, hogy abból éppen a helyi magyar közösség maradt ki, és ez meg is látszik a végeredményen.

Valaki úgy gondolta, hogy Dőry József báró emlékének a legméltóbb formája az lesz, ha tíz helyen ugyanazt a szöveget gravírozzák fel ugyanúgy kinéző kapuk ugyanolyan fémlapjaira, miközben még a báró nevét sem sikerült helyesen fémbe vésni. Lehet legyinteni, hogy csak egy ékezet hiányzik, de egy név nem tipográfiai díszítőelem, hanem a legerősebb identitáskifejező. Ha valaki emléket akar állítani egy történelmi személyiségnek, akkor az a minimum, hogy helyesen írja le a nevét.

De még ez a legkisebb baj, mert a hibás feliratot lehet javítani, az egész projektből sütő ötlettelenséget viszont nem. A fekete fémtáblákon hosszú szöveg olvasható, ami olyan részleteket emel ki, amelyek érdekesek, de nem segítenek megérteni, mi is volt valójában a Dőry-sziget, hogyan alakult ki a Bunyitay liget, és mit jelentett az a hely a váradiaknak. Amin lehetett volna segíteni, hiszen ott van az a tíz kapu, mindegyikre egy-egy újabb apró érdekességet lehetett volna felvinni, amiből összeállhatott volna ennek a történetnek a teljes kontextusa. De nem, a kivitelezők fémbe vésték tízszer ugyanazt, mintha attól válna hitelesebbé valami, hogy tízszer elismétlik. A Hilton felőli oldalon egymástól néhány méteres távolságra elhelyezett két ilyen teljesen egyforma kapu láttán pedig már aligha képes az ember elnyomni magában azt az érzést, hogy ez így, ebben a formában fölösleges. De legalább drága. És hogy a félreértés teljes legyen, a park minden bejáratánál elhelyeztek ilyen kapukat, miközben maga a Dőry-sziget csupán egy része volt annak a területnek, ahol később a Bunyitay liget kialakult. Vagyis jó pénzért sikerült azt a hamis benyomást kelteni, mintha az egész park a Dőry-sziget lett volna valaha. Az már csak a hab a tortán, hogy a magyar múltra visszautaló, magyar történelmi személyiségre emlékeztető kapukon nincs magyar felirat, és ha a polgármesteri hivatalon múlik, nem is lesz.

Sajnos a Bunyitay ligetbe helyezett kapuk a múlttal csábító díszletelemeknek tűnnek csupán, ami annál bántóbb, mert lehetett volna Nagyvárad gazdag múltjához méltó emlékjelet is állítani. Ennek megvalósításához azonban nem elegendő egy projektmenedzser és egy költségvetési táblázat, kellenének olyan emberek is, akik ismerik és szeretik is azt a múltat, amelyre a városvezetés lépten-nyomon hivatkozik. Egy város kulturális érettsége ugyanis nem a látványos beruházásokban mérhető, hanem elsősorban abban, hogy tiszteli-e a saját múltját annyira, hogy előbb megismeri, és csak azután meséli el.