Az autoriter kormányzásra fogékony, manapság szuverenistának meg kereszténynek hívott álszuverenista, álkeresztény politika hívei hangoztatják azt, hogy Romániának egy Vlad Ţepeșre, netán egy Ceauşescura lenne szüksége, hogy kíméletlen szigort alkalmazva tegyen rendet az országban, mert másképp itt nem működnek a dolgok. Ez a társadalmi igény hatalmas, jelzi ezt az a nemrégiben napvilágot látott közvélemény-kutatás is, mely kimutatta, hogy a megkérdezettek jelentős hányada jó vezetőnek tartja a kommunista diktátort.

Vannak, akik Călin Georgescuban és George Simionban látták meg ezt a karizmatikus és határozott országmentőt, de sok váradi és Bihar megyei polgár a korábbi tapasztalatokból kiindulva már sejthette, hogy akkor lesz itt igazán haddelhadd, ha Ilie Bolojan kezébe kerül a hatalom. A 21. században ugyanis már nem „karóba húzzák” az adóalanyokká változott alattvalókat, hanem gazdaságilag szorongatják meg őket.

Ilie Bolojan „csomagjai” szinte kivétel nélkül odaszúrnak a társadalom minden rétegének – egyelőre a kiváltságosok még megúszták, de a kormányfő nekik is kilátásba helyezte a „karót” –, és nem látszik még a vége, sőt, mintha még csak az út elején járnánk. Ilie Bolojan egész közéleti karrierjét a kiadás- és létszámcsökkentésre alapozta, mindig is a költséghatékonyság és a zsugoriság között húzódó nagyon vékony határmezsgyén táncolt. Az lehet, hogy Románia jelenlegi gazdasági helyzetében valóban ő a megfelelő ember a költségvetés helyreállítására, de ez az egydimenziós, kizárólag a pénzügyekre fókuszáló szemlélet ártalmára lehet az országnak, mint ahogy pusztán karóba húzással sem lehetett minden egyes problémát megoldani.

Emlékezhetünk arra, hogy amikor a Bihar Megyei Tanács irányítását átvette, Bolojan arra hivatkozva hajtotta végre a drasztikus létszámcsökkentést, hogy sokan csak henyélnek a hivatalokban, érdemi munka nélkül kapják a fi zetésüket. Jól kijátszotta az emberek egyik súlyos jellemgyengeségét, a kárörvendésre való hajlamot. Hányan voltak, akik buzdították is Bolojant a közösségi médiában, hogy ne kímélje az intézmények alkalmazottait, élvezték a hivatalnokok kétségbeesését és azt, hogy őket, a kárörvendőket nem érintették azok az intézkedések. Most Bolojan valami hasonlóra készül, azzal a különbséggel, hogy az egész országban akar nagyon rövid idő alatt radikális változtatásokat végrehajtani. Így gyakorlatilag senkit nem kerül el intézkedéseinek a hatása, emiatt viszont a kárörvendők is sokkal kevesebben vannak, akik támogatják őt ebben a törekvésében.

Ugyanúgy, mint annak idején a Bihar Megyei Tanácsban, Bolojan most is emberek tömegeit akarja elbocsátani az állami és önkormányzati intézményektől, de nem hagy elegendő időt annak alapos kielemzésére, hogy pontosan hol, mit kell átszervezni. Ehelyett ráereszti a fűnyírót az önkormányzatokra és az állami intézményekre, aminek az a legnagyobb hátránya, hogy egyformán érinti a léhűtőket, de azokat is, akik dolgoztak, és most mégis méltatlanul bánnak velük. A masszív elbocsátási tervvel a kabinet azt üzeni rengeteg embernek, hogy nincs rájuk szükség, és ha valóban kidobják a dolgozók tömegeit a közszférából, arra hivatkozva, hogy fölöslegesek, akkor ezek az emberek hogyan fognak tudni helytállni a magánszférában? Egyáltalán, a privát szektor késznek mutatkozik-e majd arra, hogy az így felszabaduló és megbélyegzett munkaerőt felszívja? A kormány elülteti a bizalmatlanság magvait ezekkel a drasztikus intézkedésekkel, és főként az elbocsátásokat indokló üzenetekkel, arra pedig sokkal kevesebb hangsúly esik, hogy amennyiben tényleg túlburjánzó az intézmények apparátusa, ez nem a dolgozók hibája, mert tulajdonképpen azok a vezetők nem végezték megfelelően a dolgukat, akikre rá volt bízva ezeknek az intézményeknek a hatékony működtetése.

Azt nagyon fontos hangsúlyozni, hogy Ilie Bolojan nem diktátor, hanem a demokratikus eljárások nyomán felhatalmazást nyert állami vezető, aki ráadásul az álszuverenista ellenzékkel szemben egyfajta biztosítéka az ország euroatlanti elköteleződésének, és a jelenlegi világpolitikai helyzetben ez a legfontosabb politikai szempont. Az is igaz, hogy sürget az idő, az ország pénzügyeit rendezni kell, de arra vigyázni kellene, hogy e nagy helyreállításban éhen azért ne haljunk. Ha Ilie Bolojan nem törődik a gazdasági csomagok társadalmi, szociális hatásaival, azzal az országnak és önmagának is árt, mert nagyon hamar feléli azt a társadalmi támogatást, amellyel rendelkezett miniszterelnökké való kinevezésekor, és ha az intézkedéseit általános elutasítás fogadja, akkor félő, hogy az eddigi erőfeszítések is kárba fognak veszni.

Ám e veszélyek mellett Ilie Bolojan országlásának lehet egy nem várt pozitív hozadéka is: azok, akik erős kezű politikát követelnek, most rádöbbenhetnek, hogy egyáltalán nincs garancia arra, hogy ők nem esnek áldozatául a durva szigornak csak azért, mert Vlad Ţepeșről vagy Ceaușescuról álmodoznak. A mostani általános pénzügyi „karóba húzás” után talán ők is belátják majd azt, hogy egy országot érdemesebb és elég is hozzáértéssel és becsületes munkával kormányozni, míg az erős kezű, szigorú és kegyetlen Vlad Ţepeșeknek, Ceaușescuknak nem a kormányrúdnál, hanem a történelemkönyvekben van a helyük.