Ez a történet benne lesz Nagyvárad annaleseiben, de nem a város dicsőségét hirdető lapokon, hanem a groteszk és az abszurd eseteket elmesélő krónikákban. B kategóriás akcióvígjátékot lehetne forgatni abból, ahogy az önkormányzat derék ágensei hajnalban megrohamozzák a premontrei rendházat, de nem az ajtón mennek be, hanem áttörik a Mihai Eminescu iskola és a kolostor közötti falat. És amikor a megrettent apát kihívja a rendőrséget, a rend éber őre ugyanazon a falon vert lyukon megy be rendet tenni, azaz felelősségre vonni a szerzetest, amiért az meg merészelt ijedni a hajnali pikámer-kommandótól! Valahogy így jártak el a világhírre szert tett rablók is, akik a hollandiai múzeum falát robbantották fel, hogy bejussanak és elsinkófálják a múzeumnak kölcsön adott dák leleteket.
Olyannyira rettegett a város az újabb cirkusztól, a nyilvánosságtól, a polgárok jogos felháborodásától, hogy inkább e kétségbeesett, alvilági módszerhez folyamodott, és nem érzékelték ennek az eljárásnak a kolosszális nevetségesség faktorát! Nem fogták fel, hogy ez a proli tempó milyen mértékben kompromittálja a mégoly nemes célkitűzést is, mint egy iskola teljes felújítása.
Az európai hatalomgyakorlás természete – elvileg – nem ilyen. Bár igaz, lehetett volna ennél brutálisabb eszközhöz is folyamodni. Még ez a sunyi hajnali érdekérvényesítés volt a humánusabb megoldás, mert csak az apátra és egy-két ott tartózkodóra hozták rá a szívbajt, nem kellett egész tiltakozó csoportokat szétkergetni, ha netán mégis úgy döntöttek volna a végrehajtók, hogy nappal, az ajtón akarnak bejutni a rendházba.
A bohózat állandó elemeként az önkormányzat folyamatosan azt hangoztatja, hogy törvényesen, a jogállamiság szellemében járt el. De az államok mindig is a fennálló jogszabályokra hivatkozva cselekedtek: például a kommunisták is, akik a törvény nevében börtönözték be a görögkatolikus és római katolikus papokat mint „a nép ellenségeit”.
Ma Romániában ott tartunk – és ez a legkevésbé vicces része ennek a történetnek –, hogy az igazságszolgáltatási rendszer bűnösnek kiált ki egy szerzetest, aki nem tett mást, mint hogy szerzetesi életet élt egy olyan helyen, amely évszázadok óta kolostorként működik, de amelyről a jelenlegi román törvények kimondták, hogy nem kolostor. Így vált egy szerzetes pusztán a létezése miatt vétkessé.
A jogállam több annál, mint egy intézmény, amely ítéleteket hoz. Több, mert elveken alapul, amelyek mindenki jogait biztosítják, akár az állammal szemben is, ha szükséges. Természetesen el lehet várni a bírósági ítéletek tiszteletben tartását, de az igazságügyi rendszer iránti bizalmat nem lehet megkövetelni; azt ki kell érdemelni, nem pedig erővel kikényszeríteni, mint egy kilakoltatást.
.
Egy demokráciában a kritikus tömeg szokott gátat vetni a hatalom gátlástalanságának. Ha legalább a helyi magyar közösségnek fontos lenne a jogállam, akkor nem néhány hívő és a botrányból politikai tőkét remélő közéleti személyiség álldogált volna a templom előtt, amikor elérkezett a tiltakozás ideje.
És hát az erdélyi magyar politika is hozza az ehhez az ügyhöz sajnos már illő kabarészintet. Az erdélyi magyarság választott parlamenti képviselője (Csoma Botond) a sajtónak adott nyilatkozatban mutogat a magyarok által nem megválasztott, hanem a román városvezető által odatett polgármesteri tanácsadóra (Zatykó Gyula). Vagyis egy olyan emberre, akinek a választott képviselővel ellentétben semmilyen hatásköre nincs, és szintén a választott képviselővel ellentétben nem a magyar közösségnek, hanem a polgármesternek tartozik elszámolni valóval. Ezzel a hárítással próbál az RMDSZ egyszerre megfelelni Bukarestnek és a saját szavazóinak, de végül egyiknek sem sikerül.
És a végén itt állunk a falban ütött lyuk előtt, amely tökéletes metaforája lett ennek az egész rendszernek. Egy állam, amely képtelen erkölcsi tekintélyt építeni, ezért marad neki a kalapács. Egy önkormányzat, amely európai pénzből újít fel iskolát, miközben balkáni módszerekkel tör be egy rendházba. Egy jogrend, amely képes ítéletet hozni, de képtelen bizalmat kelteni. Egy érdekképviselet, amely tettek helyett hárít.
Lassan már nem is a felháborodás az első reakciónk, hanem a nevetés. Az a keserű, közép-európai kacaj, amikor az ember már nem tudja eldönteni, hogy amit lát, az diktatúra, bohózat, vagy csak simán Románia.
Dance
