De ez nem pusztán Kelet-Európát érinti: augusztusi hír, hogy Dánia eltörli a könyvekre kivetett 25 százalékos áfát, ezzel igyekszik kezelni a növekvő írástudási válságot. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet szerint ugyanis minden negyedik 15 éves dán nem ért meg egy egyszerű szöveget. És ez Dánia – milyen lehet a helyzet a kevésbé fejlett országokban!?

Az írástudás és szövegértés tehát világméretű probléma,

és amelyek magának az emberi agynak a működésére vannak kihatással. Így a megoldási javaslatok is javarészt ezt a technológia által kiváltott hatást próbálják tompítani. Ennek illusztrálására is jó a dániai példa, ahol a fizikai könyvolvasást elősegítő intézkedést hoztak. Az még kérdés, hogy bármiféle adminisztratív, politikai döntéssel útját lehet-e állni az agyat egyre erősebben befolyásoló technológiai fejlődésnek; mindenesetre érdemes folytatni a harcot az emberi elméért.

De ha már eljut a fiatal oda, hogy megtanul olvasni, akkor az már nem módszertani és technológiai megfontolás, hanem

A váradi magyar diákok körében végzett kutatás sajnálatos, de korántsem meglepő eredménye az, hogy a mai fiatalok milyen vehemensen elutasítják az iskolában kötelező házi olvasmányként tálalt klasszikus (és kortárs) magyar szépirodalmat. Az legyen csak mellékszál, hogy akkor is ilyen ellenszenvvel viseltetnének-e a klasszikusok iránt, ha nem kötelező olvasmányként találkoznának velük, mert most inkább abból indulnék ki, hogy valós ez a határozott ellenszenv.

Sokat beszélnek manapság az élményközpontú oktatásról, azzal érvelve – nem is alaptalanul –, hogy

Az viszont nem kap kellő hangsúlyt ebben az érvelésben, hogy a tanulás maga nemcsak szórakozás, hanem munka is. Ideális esetben nem is kellene antagonisztikusan szembeállítani egymással a kettőt, hanem azt kellene megtanítani a gyerekeknek, hogy a munka is lehet szórakoztató; ez a szemlélet forrhatna hivatástudattá a felnőttkorban.

Az említett kutatásból az is kiderült, hogy a mai gyerekek is olvasnak, sőt szeretnek olvasni, élmény számukra az olvasás, csak épp Jókai Mór pattan le róluk, mert ők vámpíros könyveket meg horrorsztorikat fogyasztanak. Mivel pedig a jelenlegi oktatási rendszer tehetetlennek bizonyul arra, hogy megszerettesse a fiatalsággal az értékes szépirodalmat,

Ha azonban a gyerekek aktuális igényei szerint alakítják át az irodalomoktatás tartalmi részét, ezzel tulajdonképpen

A tinédzserek zömének ugyanis nincs kiforrott ízlése és kritikai érzéke, ezért velük könnyebb elhitetni azt, hogy a legújabb horror vagy fantasy regény a legmenőbb irodalmi alkotás, és kár is az időt vesztegetni letűnt korokban élt, ósdi nyelvezetet használó, unalmas írók ráérős tempójú történeteire. Holott éppen a pedagógus feladata lenne az, hogy ízlést formáljon, és hogy rávezesse a diákokat arra: nemcsak a fantasy és a horror, hanem Jókai Mór olvasása is élmény, és nemcsak az erotikus és sci-fi filmek, hanem a Szegénylegények és Az ötödik pecsét megtekintése is szórakozás. A zenében ugyanez a helyzet: az remek, hogy a fiatalok kedvence Azahriah és Krúbi, de azért hol máshol találkozzon a diák Bartók Béla és Kodály Zoltán zenéjével, ha nem az iskolában?

ha ott nem adjuk át a diákoknak egy közösség – esetünkben a magyarság – legfontosabb kulturális értékeit, hanem a fiatalok aktuális kedvenceit emeljük be az oktatásba, ezzel gyakorlatilag hitelesítjük is azokat az alkotásokat, és mindig az éppen divatos olvasmány, film vagy zenemű válik kánonná – azaz lényegében megszűnik a kánon.

Az olvasásélmény a kiindulási alap kell legyen, de

Mert ha az olvasás pusztán öncél, akkor valóban mindegy, hogy Dosztojevszkijt vagy a Hustlert olvassa-e valaki.

Persze le lehet mondani arról, hogy a közoktatásban átadjuk a közösségünket meghatározó kulturális értékeinket a következő generációnak, de ez a közösségnek mint kulturális közösségnek a felbomlásához vezet. Észrevétlenül talán máris efelé haladunk: a mai tinik már egyre könnyebben és egyre nagyobb kedvvel olvasnak angolul, ami készségként nagyszerű, csak

Ma még úgy beszélünk erről a kérdésről, mintha a társadalom maga döntene arról, hogy milyen kultúrafogyasztási szokásokat adjon át az ifjú generációnak, de mi van akkor, ha már nem mi döntünk, hanem a világ halad feltartóztathatatlanul abba az irányba, ahol az iskola már nem kánonmegőrző intézmény, hanem

és mivel olyan sok lett a gyakorlati elsajátítani való, nincs már idő a specifikus kulturális értékek átadására?

A kérdés tehát végső soron az, hogy

Ha igen, akkor az iskolának továbbra is kulcsszerepet kell vállalnia a kánon megőrzésében és átadásában. Ha nem, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a jövő generációinak kultúráját már nem maga a közösség formálja majd, hanem a piac és a technológia.