Advent negyedik vasárnapja van. Lassú mozdulatokkal lepakolod az ebédlőasztalt, és elmosogatsz. Miközben elgondolkozva törölgeted kezeidet a kötényedben, eszedbe jut a képeslap. Írószert keresel elő a konyhaszekrény egyik fiókjából, és visszaülsz az asztalhoz. A viaszosvászon terítőre egy karácsonyfát ábrázoló képeslapot helyezel. Pár napja vetted, a helyi postán. Nem volt nagy kínálat. Kettőből vagy háromból lehetett választani. Most pedig itt kuporogsz a széken és azon töröd a fejed, hogyan fogalmazd meg a családnak szóló karácsonyi üdvözletet. Egyelőre a címzésnél tartasz. Sokszor leírtad már. Reszkető kezekkel rajzolod oda a betűket és számokat a cím helyét jelző vonalakra. Az utca neve ugyan nem egészen pontos, de a postás már a címzett neve alapján is rögtön tudja majd, kihez vigye a küldeményt.

Itt fekszik előttem ez a 32 éve postázott képeslap. Szinte már látom magam előtt, ahogy lassú, óvatos mozdulatokkal írni kezded az ünnepi jókívánságot. A végére ugyan kissé belebonyolódsz a megkezdett mondatba, de érteni fogják. Aláírod. Kész. Elégedetten nézegeted. Holnap délelőtt, miután elrendezted a majorságot, elhoztad a harmadik szomszédból a tejet, elsántikálsz a postára, a bolton túl és feladod a képeslapot. Amit pár nap múlva a megtermett, pirospozsgás postás néni a zöld színű bádog postaládánkba csúsztat, az újsággal együtt.

Lelkesen emeljük majd a magasba: „Mama küldte!” Kézről kézre jár a színes lapocska. Elidőzünk a rá nyomtatott karácsonyfa apró részleteinél. A színes gömböknél, a szaloncukroknál, aztán eszünkbe jut, hogy a túloldalon írás is van. Mama írása. Girbe-görbe, dülöngélő betűk.

Közben te már az ünnepi előkészületeknél tartasz. Kalácsot dagasztasz, ami majd a szomszédban, Juliska néni kemencéjében sül ki aranybarnára. A spóron, egy kisebb fazékban töltött káposzta fő. Talán még Kati tésztát is sütsz majd a lerben. Úgy esik jól a lelkednek, ha a konyhaszekrényben, a lenyílósban mindig van egy tányérka sütemény. Hátha betoppan valaki.

Finom illatok töltik meg az alacsony mennyezetű házikót. Valamelyik szomszédból fenyőágat is kerítesz. Vázába állítod és előkeresed a boltban vásárolt maréknyi szaloncukrot. Elégedetten méricskéled a kis méretű karácsonyfát. A Singer varrógép dobozára helyezed. Böjt kezdetéig ott marad.

Így telnek a napok, míg végre a pásztorok és bölcsek odatalálnak Betlehembe. Délben megkóstolod a töltött káposztát, elmajszolsz egy szelet mákos kalácsot. Elégedetten bólintasz. Az unokáknak is ízlene.

Kora este van már. Az asztalhoz lépsz, ahol a legerősebb a mennyezetről lelógó petróleumlámpa fénye. Egy képeslap fölé hajolsz. Egyenletes gyöngybetűk sorakoznak a szemed előtt. A lányod írása. Mindennap kézbe veszed, elolvasod, mióta bezörgetett vele a postás. Arra gondolsz, amíg van, aki képeslapot küldjön neked, addig nem vagy egyedül.

Aztán rápillantasz a fenyőág-karácsonyfára, melyen sejtelmesen megcsillan a szaloncukrok csomagolása, és elmerülsz az emlékeidben. Régi karácsonyokra gondolsz, kisleány korodra, a népes templomokra, a kanálcsörgős, tányércsörömpölős családi ebédekre. Mostanra minden lecsendesült. Csak egy-egy kutya vakkant időnként valamelyik szomszédban.

Előveszed az imádságos könyvet, az asztalhoz ülsz, és a megsárgult lapok között kikeresed a karácsonyi imádságot. Keresztet vetsz, majd félhangosan olvasni kezded. Mikor összecsukod a könyvecskét, arra gondolsz, vajon milyen lehet az ünnep a lányodéknál? Van-e örömük? Van-e békességük? Az unokák már biztos ott viháncolnak a karácsonyfa körül.

A szentestét lassan felváltja az éjszaka. Csak a csillagok világítanak odafentről, a parányi ablakon túl, mint valami rendíthetetlen őrizők. Fáradt mozdulatokkal megbontod az ágyat, felhajtod a dunyhát, gondosan elsimítod a lepedőt a szalmazsák felett, és ledőlsz a magasra tömött párnákra. A fenyőágon megcsillannak a szaloncukrok, ahogy a hold fénye beköszön az ablakon. Belefeledkezel ebbe a diszkrét karácsonyi fényességbe, míg végül lehunyod a szemed.

Legyen könnyű az álmod, Mama.