Hét elején, még jóval halottak napja előtt érkezünk. Ilyenkor még csendes a temető. Csak néhányan jönnek-mennek a sírok körül. Csend van, csak a szél hangoskodik körülöttünk. Hajladozva takarítjuk a sírokat. Ásót, kapát, gereblyét már nem kellett hozzunk. Ezek már zárt tetejű sírok. Marad a betonkeretek körüli gyomlálás és az avar leseprése.

Időnként ráköszönünk egy-egy arra járóra. Van, akivel hosszabban is szóba elegyedünk. Közben pedig elmélázunk azon, milyen különös találkozóhely a temető, ahol ilyentájt évek óta nem látott ismerősökbe, rokonokba botlunk. Beszélgetünk élőkről és elhunytakról. Arról, hogy a legtöbb egykori rokonunkat, szomszédunkat és ismerősünket már csak itt találjuk meg, a hideg fejfák alatt.

Ahogy elhaladunk a sírok között, folyamatosan olvassuk a neveket, feliratokat, mint valami titkokat rejtő apokrif könyvet. Időnként megállunk, sőt megtorpanunk egy-egy síremlék előtt. Az ismerős nevek emlékeket nyitogatnak bennünk. Ilyenkor arcok, találkozások, gyermekkori utcák, házak jelennek meg előttünk. Sok évtizedes emlékeink gurulnak elénk.

Munkánk végeztével mécseseket gyújtunk. Nehéz művelet, a szél mindegyre belefúj az emlékezésbe. Aztán még ott állunk egy kis ideig, és én közben elmondom a kicsinek, hogy ő volt a nagyapád, ő a dédnagyanyád, ő meg az üknagyapád. Magabiztosan a szavamba vág: igen, emlékszem, hogy meséltél róla, hogy kilőtték a szemét az első világháborúban. Bólintok és újabb történetbe kezdek. Ő nem ismerte őket, ezért csak rám hagyatkozhat. Az én szubjektív, töredezett, toldozott-foltozott emlékeimre. Amiknek egy részét én is másoktól hallottam.

De a legfőbb segítség mégis csak az, hogy odahaza ott vannak a képek a falon. Megsárgult fekete-fehér fotográfiák idézik őket, a megpihenteket. Csupán egy-egy fényképbe zárt pillanat, semmi több, és mégis egy egész életút rejlik mögöttük. Képek, amelyek segítenek emlékezni, számon tartani. Mert a kő hideg; jobban esik megállni a mama fényképe előtt, melyen palacsintát süt. Talán még a baracklekvár ízét is érezzük ilyenkor...

De most a sírok között vagyunk. Előttünk a fejfák, feliratok. Nevek és évszámok. Ezekből kutatjuk a múltat. Modern kori kódfejtőkként igyekszünk történeteket felhozni az emlékezet mély kútjából. Amelyeket megőrizhetünk, továbbadhatunk. Így maradnak meg bennünk ezután is. Ilyenkor döbbenünk rá, milyen keveset tudunk. Talán, mert kényszeresen csak néhány megmaradt emlékképbe kapaszkodunk. A többit meg elfújta a szél.

Mécseseink erőtlenül őrzik a lángot. A sírok között haladunk, gondolataink még jó ideig náluk időznek. Náluk, akik velünk voltak és várják a boldog feltámadást.