Az olasz operák szenvedélyességével, dallambőségével és művészi igényességével ajándékozták meg a nagyváradi színház teltházas közönségét szombaton este a Sounds of Oradea komolyzenei fesztivál második napi koncertjén. Hogy az előadás a lehető leghitelesebb legyen, a szervezők egy olaszországi vonósnégyest szerződtettek le, hogy megszólaltassa az olasz operairodalom néhány örökbecsű gyöngyszemét.

Ez az együttes a Quartteto Lirico Italiano vonósnégyes (Mirela Lico – első hegedű, Leonard Simaku – másodhegedű, az együttes vezetője, Livia Rotondi – cselló és Luca Pozza – mélyhegedű), mely Sofia Munoz zongoraművésznővel kiegészülve varázsolta el a hallgatóságot.

A rendkívül szimpatikus Leonard Simaku románul konferálta fel a megszólaló kompozíciókat, mert annak idején Bukarestben tanult, és maradt még emlékezetében valami akkori nyelvtudásából. Noha hallatszott, hogy nehezen beszéli a románt, de érthetően beszélt kompozíciókról, találóan tömör leírást adva mindegyik műről azok megszólaltatása előtt. Ezzel máris megnyerte a közönséget. De mindez, ha pozitívum is, mégiscsak mellékkörülmény, mert egy koncerten a zene minősége a döntő, márpedig az a legmagasabb színvonalú volt.

A kamaraegyüttes Giacomo Puccini Lidércek című operájából játszotta a La Tregendát, azaz a Lidércek táncát, melyben a bosszú és a szenvedély hangjai egymásba ötvöződve alkotnak egy koncertnyitánynak pompás lendületes, energikus zeneszámot. Majd következett Gioachino Rossini La Danza című nápolyi tarantellája, e hagyományos dél-itáliai dalműfajban írt szalondarab, melyet a tűzpiros estélyi ruhában színpadra vonuló Dusica Bjelic énekelt el, előadásával máris biztosítva mindenkit arról, hogy nagyszerű zenei élményben lesz része az est folyamán.

A továbbiakban részletek hangzottak el Francesco Cilea Adriana Lecouvreur című operájából, melynek megkoronázása volt a Io son l’umile ancella című ária Bjelic pazar előadásában. Érdekes zenei élményt nyújtott Giuseppe Verdi Rigolettójából a Begla figlia dell amore című négyes instrumentális előadása. Itt jegyzem meg, hogy az összes felcsendült zenemű kamaraegyüttesre való áthangszerelése Luca Pozzo munkáját dicséri.

A legszebbek

Megrendítő volt meghallgatni Leonora imáját (Pace, pace mio Dio) Verdi A végzet hatalma című operájából. Bjelic nagy átéléssel szólaltatta meg az elveszett szerelem fájdalmát és a megnyugvás iránti olthatatlan vágyat kifejező áriát. Majd ismét egy hangszeres mű következett, az Intermezzo Ruggero Leoncavallo Bajazzók című egyfelvonásos operájából. Musette egy párizsi kávéházban énekli áriáját (Quando me’n vo) Puccini Bohéméletében, hogy így keltse fel ismét volt szerelme érdeklődését. Dusica Bjelic a váradi színház nézőterét változtatta párizsi kávéházzá, ugyanis nem a színpad mögül, hanem váratlanul a nézőtéri bejáraton vonult be, és a nézők között elvegyülve énekelt, megcsillogtatva színészi előadói kvalitásait is.

És ha már Puccini, akkor Pillangókisasszony: Cso-cso-szán drámai hatású nagyáriáját (Un bel di vedremo) a második felvonásból Dusica Bjelic az egyik emeleti páholyból énekelte, azokat is meghódítva, akik mindaddig valamilyen okból netán megpróbáltak ellenállni a tobzódó zenei szépségnek.

Az együttes megszólaltatta az Intermezzót Pietro Mascagni Parasztbecsületéből – ez az egyszerű, de egyszerűségében is megrázó dallam átvezetett a hivatalos program utolsó kompozíciójához, Tosca imájához (Vissi d’arte) Puccini Tosca című operájából. Az ária szerelem és művészet, megsebzett büszkeség és gyengédség ötvözete egy Istenhez szóló fohászban, amit a közönség felállva köszönt meg az előadóművészeknek. Egy ilyen fogadtatást természetesen nem lehetett ráadás nélkül hagyni, és a kamaraegyüttes egy zenei meglepetéssel viszonozta a szeretetteljes fogadtatást: Luca Pozza állított össze hangszeres kompozíciót Puccini három egyfelvonásos operájából álló sorozatának (Il trittico) témáiból, ezt játszották el. De a közönség még ezután sem akarta elengedni a művészeket, ezért Dusica Bjelic kérésére még egy ráadásszámot játszottak: Ernesto de Curtis Non ti scordar di me (Ne felejts el engem) című szenvedélyes olasz dalával búcsúztak a művészek a váradi közönségtől.

Minden további áradozás szükségtelen, elég csak annyit mondani zárásként, hogy ha valaki eddig nem szerette az olasz operát, ezután a koncert után szeretni fogja.