Évente egyszer eljön az az este, amikor több százan, ezren, millióan vonulnak ki a szabad ég alá, hogy kövessék a lehulló csillagok útját. Erre az estére idén a napfogyatkozás napján került sor, s bár úgy tűnhetett, hogy a napfogyatkozás látványossága elveszi a csillaghullás ragyogását, valójában még többet adott neki: az újhold miatt az éjszakai égbolt sötétebb maradt, így kedvező körülmények között figyelhettük a Perseidákat. A csillagászok szerint ideális körülmények között óránként akár száz meteor is feltűnhetett az égbolton, egy félreeső helyen egy óra alatt mi „csak” ötvenet számoltunk.

A csillaghullás nem feltétlenül közösségi élmény, ugyanis a cél, hogy minél félreesőbb, fényszennyezettségtől szinte mentes helyet találjunk. Így megtörténhet az – és meg is történt –, hogy senkivel nem találkozunk azon az estén, leszámítva azt a néhány nyulat és őzet, akiknek megzavartuk a szerda esti nyugalmát.

A Perseidák minden évben visszatérő meteorraj, amelynek maximuma rendszerint augusztus 12. környékére esik. A Perseidák meteorjai másodpercenként mintegy 59 kilométert tesznek meg, felizzásuk pedig az éjszakai égbolton látott fénycsíkokat eredményezi. Vagyis hiába nevezzük csillaghullásnak, valójában egyetlen csillag sem hullik le az égről. A megfigyeléshez nincs szükség távcsőre vagy különleges felszerelésre. Sőt, szabad szemmel láthatjuk a legtöbbet, lehetőleg a települések fényeitől távol, minél nagyobb égboltot belátva. Kell viszont némi türelem, egy pokróc, amin hanyatt fekve kényelmesen kémlelhetjük az eget, és mint idén kiderült, egy meleg pulóver sem árt.

Ahogy azt előre jelezték a meteorológusok, az augusztusi esték már könnyen hűvösek lehetnek, így jól jött a meleg pulóver és a meleg zokni, de talán, ha még kicsit fáztunk is, akkor is megérte az eget kémlelni egy jó órán át. Azt pedig hiába tudjuk, hogy valójában porszemcsék és apró törmelékdarabok izzanak fel felettünk: amikor az egyik fénycsík végigszalad az égen, még mindig ugyanaz az első gondolatunk. Kívánni kell valamit – én is kívántam is, szám szerint ötvenet.

A csillaghullást látni, olyan, mintha mesében járnánk: szinte percenként apró csodával találkozunk. És bár úgy tűnik, hogy a csillagok fénye egyszer csak kialszik, tulajdonképpen a fény nem tűnik sehová, csupán az emlékeinkben él tovább.